A zene mint stíluseszköz

„Tarantinónak hála egymásra találtunk a fiúkkal, és sokféle irányba elindulhatunk.” Andrea Ložeková felvételeGondolom, ez a banda Quentin Tarantinónak köszönheti létét. Ha nem lennének a filmek, ti sem turnéznátok ekkora sikerrel.

Ez csak félig-meddig igaz. Én a magam részéről régóta ismerem és szeretem ezeket a dalokat, még Tarantino előttről, igaz, már kezdtem elfelejteni őket, amikor felbukkantak a filmekben. Nagyon tetszett, ahogy a rendező új kontextusba helyezte a kissé megkopott dalokat, új életet lehelt beléjük. Manapság bármiből lehet filmzene, de a két műfaj csak ritkán erősíti egymást olyan mértékben, mint Quentin Tarantinónál, aki egyfajta stíluseszközként használja a zenét.

Nem vádoltak benneteket azzal, hogy hasznot akartok húzni a filmek sikeréből? A gyanú árnyéka annál is inkább rátok vetülhet, mivel a koncerteken gengszter-szerelésben feszítetek.

A dalok eredeti előadói is rendkívül jól jártak Tarantinónak köszönhetően. A Kool and the Gang, Dusty Springfield, vagy a Statler Brothers lemezeit újra vásárolják, a szörfös zenék pedig valóságos reneszánszukat élik. A zenekar egyébként nem csak a filmekben szereplő dalokat játssza, olyan számokat is műsoron tartunk, amelyek nyugodtan felcsendülhettek volna a jelenetek alatt, mivel beleillenek Tarantino világába. Annak idején felléptünk a Jackie Brown amszterdami bemutatójának bankettjén, és még a stáb tagjait is behúztuk a csőbe, ők sem tudták megmondani, melyik a betétdal, és melyik nem az! Nem is játsszuk az összes számot a cédékről, kiválogattuk a kedvenceinket. Nekünk az atmoszféra a fontos. Úgy állunk hozzá a zenéhez, mint a Fun Loving Criminals, ha hallottad már őket...

Nemcsak, hogy hallottam, de azonnal ők ugrottak be, amikor láttalak titeket a színpadon.

Ennek nagyon örülök, mert akkor jó úton járunk! Olyan ez, mintha valaki a Keresztapa című film kapcsán rendezne divatbemutatót. Az sem csupán jelmez-felvonultatás lenne, hanem egy korszak megragadása. A rosszfiúk ma is kivételes ízléssel öltöznek, és nagyon adnak a részletekre. Ezért lépünk fel sötét öltönyben és nyakkendőben. A kedvenc Tarantino-filmem egyébként a Reservoir Dogs, ahol a legjobban öltözött szereplő a nagyobb gazember, és ahol a viselet szinte paródiába hajló módon fontos része a jellemábrázolásnak.

Szerinted az is kedvelhet titeket, aki ez ideig egyetlen Tarantino-filmet sem látott?

Persze, hiszen igyekszünk szórakoztatóak lenni, humort belevinni a koncertekbe és „maradandó” élményt szerezni. Van egy internetes honlapunk, ahová olyanoktól is kapunk kedvező visszajelzéseket, akiknek nem tetszenek a filmek, de láttak minket valamelyik fesztiválon, és jót buliztak a zenénkre.

Azt azért remélem, nem tagadod, hogy ez a banda elsősorban egy üzleti vállalkozás.

Nem tagadom, de vajon melyik banda nem üzleti vállalkozás? Csak kevesen vallják be, mert pénzről beszélni olyan művészietlen dolog! Mindenki sikert akar, mindenki szeretné, ha sokan megvennék a lemezeiket. Mivel a Tarantinos koncertzenekar, nincs lemezkiadónk, és érthető okokból cédéink sem jelentek meg, csak az élő fellépésekkel kereshetünk pénzt. Minden meghívást elfogadunk, a legkisebb porfészkekbe is elmegyünk.

Nem a porfészek szóról jutott eszembe, de Pozsonyban is játszottatok már....

Igen, ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt léptünk fel egy klubban, meglepetésként. Remek hangulatú koncert volt, emlékszem, a tömeg majd szétfeszítette a falakat.

Milyen zenét játszottál a Tarantinos előtt?

Tizenhat éves korom óta zenész vagyok, sokfelé megfordultam, rock-, blues-, és dzsesszegyüttesekben gitároztam. Egy időben a soullal is megpróbálkoztam. Amikor a Tarantinosba toboroztam az embereket, igyekeztem hasonlóan sokoldalú zenészeket találni. Nehogy azt hidd, hogy újsághirdetést kellett feladnom. Elég volt néhány pubban széthintenem az információt, jöttek maguktól a kalandra éhes „rosszfiúk”.

Mi lesz veletek, ha kedvenc rendezőtök nem forgat több filmet?

Nem félek ettől sem, mert Tarantinónak hála egymásra találtunk a fiúkkal, és sokféle irányba elindulhatunk. Hasonlóan gondolkodunk a zenéről, azt sem tartom lehetetlennek, hogy egyszer majd saját számokat írjunk a „klasszikus” alapokra. Kísérhetünk szólóénekeseket is, szinte bárkit. A magunk urai vagyunk, nem dirigálnak nekünk mindenféle marketingmenedzserek. Ez a fajta szabadságérzet megfizethetetlen!