A verseny jelenlegi állása

Eugene Hütz, a Gogol Bordello energiabomba-frontembere egy jót jammelt a cseh kollégákkalA szerző felvételePéntek délután például kihallgattam két tizenéves fiút, akik lelkesen elemezték a számukra eddig teljesen ismeretlen Gogol Bordello koncertjét, egymás szájából kapkodva ki a dicsérő jelzőket. Ilyesféle, katarzis-közeli élményben nekem volt részem néhányszor a szigetelős évek alatt, sőt idén is, pont pénteken, és Gogolék frontembere is érdekelt a sztoriban. A roma sátor programja évről évre erősebb, lassan bármibe érdemes belehallgatni, busásan megtérül a gyaloglásra fordított energia. Egész Európából érkeznek roma muzsikusok erre a színpadra, akik különféleképpen érzik, művelik és prezentálják saját zenei hagyományaikat. A fiatalokat például a hiphop hozza lázba. És ha a roma fiatal komoly szinten játszik hangszeren, a technikai tudást is spontán módon a fíling megteremtésének szolgálatába tudja állítani. Ilyen a prágai Gipsy.cz nevű formáció hegedűse, Vojta Lavihka, akiért egyébként a dzsessz-zenekarok is két kézzel kapnának. Ez a kommandó romano hiphoppal támad. Sokak szerint az elmúlt évtized legtehetségesebb cseh zenészei hoztak létre egy egyedülálló projektet, és bebizonyították, hogy a New York-i gettók világa nincs is olyan messze a prágai perifériákon tengődők világától. Nem kész amerikai mintákat nyúltak le, hanem éppúgy önkifejezésre használják a zenét, mint a tengerentúli gettók népe. Dalaikban ízlésesen keveredik sok minden, mi fülnek, lábnak kellemes. Az őrjöngő közönség bizony majdnem szétvitte a sátrat.

A hangulatfok-mérés legbiztosabb módszere nálam az, hogy megállok középen, és ha körülöttem mindenki táncol, ugrál, nem is kell mozdulnom, mert a tömeg megmozgatja annyira a padlót, hogy én is kellemesen beringjak... A ráadás-blokkban aztán valahonnét „bedzsalt” a színpadra Eugene Hütz, a Gogol Bordello energiabomba-frontembere, és egy jót jammelt a cseh kollégákkal. Padló.

Mivel szombaton a Nine Inch Nails-től, fiatalságom meghatározó zenekarától kevesebbet kaptam, mint amennyit vártam, a vasárnapi emlékezetes élményekért már tutira mentem, főleg, miután Sinead O`Connor koncertjén fáradtra untam magam. Tapasztalatból tudtam, hogy a Faithless élőben igazi, pörgős open-air partit tud csinálni, és azt is tudtam, hogy a Fun-Da-Mentalt kihagyni nem szabad, még akkor sem, ha idén nem fértek fel a nagyszínpadra. A második generációs londoni pakisztániakból álló különítmény munkásságát legalább nyolc éve követem figyelemmel, és rajongásom az évek alatt semmit sem kopott. Aki Nawaz zenész, producer, dalszerző és emberjogi harcos sokat tett azért, hogy mi, fehérek megismerjük a „visual minority”, azaz a külső jegyei alapján azonnal kiszúrható, így duplán hátrányos helyzetű kisebbségek problémáit. Egyszer beszélgettünk is erről, olyan volt, mint egy kedves tanító bácsi, és tényleg sok mindent tanultam tőle. Akiék dalaiban pakisztáni népzenei elemek keverednek agresszív technóval és rappel. Ellenállhatatlan kevercs, mozgott is rendesen a WAN2 sátor padlója. Mindezeket pedig egy Tiger Lillies-koncerttel tetéztem. Róluk tényleg nehéz zenei vagy képi illusztráció nélkül beszélni. Szürrealista zenebohócok. Talán ez kifejezi a lényeget. A háromfős bandát Londonban immár tizennyolc éve sajátos kultusz övezi. Martyn Jacques frontember, aki évekig operaénekesnek készült, harmonikán játszik és vad, szenvedélyes dalokat énekel dickensi stílusú cuccokban, kasztrált hangon prostikról, drogosokról, lúzerekről. A dobos, Adrian Huge úgy fest David Byrne szerint, mintha maga James Joyce dobolna. A zenéjük valamiféle bizarr mixtúra az opera, a kuplék, a brechti dalok és a bárzene között, amelynek legfőbb jellemzője a páratlan érzelmi töltet és a szenvedélyes előadásmód. Tele is lett a színházi sátor, sőt a közönség egy része kinnrekedt. Rajtam az újságíró-karszalag segített, azzal könyörögtem be magam. Megint kezdem szeretni a munkámat...!