A vers és a próza örömünnepe

A nyitóünnepségen hazai népi együttesek is felléptekDömötör Ede felvétele Rimaszombat különös hely. A pincérek mosolyognak, a kassai főutcán hegedülő cigány innen jár „munkába”, van egy drogéria, ahol étkezési csekkekkel is lehet fizetni, a művelődési központ színházterme pedig ritkán telik meg. Nos, az elmúlt hét végén több ilyen ritka alkalom is adódott: versenyzők, kísérők, helyi érdeklődők és becses vendégek népesítették be a hatalmas hodályt. Bár a Csemadok országos elnökét idén is hiába várták az egyik legfontosabb Csemadok-rendezvényre(!), díszvendégekből tán sosem volt annyi, mint a mostani megnyitón és záróünnepségen.

Idén őrségváltás volt a helyi Csemadok berkeiben. Talán az új gárda bizonyítási szándékának, talán a csillagok kedvező állásának köszönhetően minden flottul pörgött, az apró hiányosságokat a szeretet erejével pótolták a szervezők, és egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy a rendezvényre megint szégyellnivalóan kevés pénz gyűlt össze.

Nézzük előbb a kísérő programokat. A kísérő tanárok leginkább a kicsiknek szóló rendezvényeket hiányolták, a Thália Színház Lúdas Matyi-előadásán kívül nem volt, ami elszórakoztatta volna az I. és II. kategória versenyzőit. A nagyobbak részt vehettek egy táncházon, egy szervezett városnéző körúton, egy kínosra sikeredett Kalligram-délutánon, valamint láthattak két színházi produkciót. A két füleki színielőadás egyikéről, a Zsákszínház Magyar Elektrájáról sajnos lemaradtam, illetve egyesek szerint megkíméltem magam tőle. A másik, az Apropó Diákszínpad Szentivánéji álma viszont nagy élmény volt, nemcsak nekem, hanem az odavezényelt helyi középiskolásoknak is. Szvorák Zsuzsa ifjú tanítványai Pyramus és Thisbe történetét választották ki a Shakespeare-műből, és létrehozták a színházat a színházban: egyszerre voltak civilek, tipizált alakok és lelkes diákok egy színpadi ötletektől nyüzsgő, eleven komédiában.

De térjünk rá magára a versenyre. Nos, rögtönzött közvélemény-kutatásunk eredményei alapján tetszést aratott a kétfordulós rendszer, az, hogy a döntő döntőjébe csak a legjobbak juthattak. Az eredményhirdetés módja viszont a versenyzőkön kívül egy-két zsűritagban is visszatetszést keltett. A döntőbe jutottak névsorának kihirdetését ugyanis az esti fesztiválújságra bízták, a délutáni értékelés során így célozni sem lehetett rá, ki jut tovább, és aki nem, az miért nem.

Sokan hiányolták a rendkívül látványos, nyíltszíni pontozást is, melynek során nézők és érdekeltek egyaránt követni tudták volna a pillanatnyi állást. A zsűri annak idején a dolog negatív velejárója miatt szüntette meg ezt a rendszert, sokszor ugyanis nem mertek magas pontokat adni, mert nem tudhatták, milyen lesz a következő produkció. A színvonal az egyes kategóriákat illetően nagyon eltérő volt, a legnagyobb hiányosságok a III. kategóriában mutatkoztak. Az itt szereplők már nem választhatnak gyerekverseket, a „felnőtt” művekhez viszont még nem elég érettek, így nehéz nekik megfelelő szöveget találni, emiatt itt fordultak elő a legriasztóbb szövegválasztási mellényúlások. Bár e szempontból a IV. kategóriában versenyző középiskolásoknak is van mit szégyellniük: ha egy egyébként tehetséges tizenhat éves lány középkorú férfi költő egyes szám első személyű versét harsogja, az ember szíve bizony összeszorul. Talán hasznos lenne tanfolyamot szervezni a felkészítő tanárok részére, melynek során szakemberek avatnák be őket a szövegelemzés, szövegszerkesztés és -húzás, valamint az előadó egyéniségére szabott szöveg felkutatásának fortélyaiba. A IV. kategóriában ennek ellenére sok remek választás akadt, többen kortárs szerzőkhöz is hozzá mertek nyúlni, aminek meg is lett az eredménye. Egyébként valami indulóban van: a rendezvény első napján megalakult a Szlovákiai Magyar Vers- és Prózamondók Társasága, amely az országos szavalóverseny szervezőinek munkáját hivatott megkönnyíteni. Az alapszabályzat kidolgozását a Jókai Napokra ígéri a vezetőség, amely a Pódium Színházi Társaság mintájára kíván működni.

Kevésbé örömteli tény, hogy a középiskolából kikerülő fiatal tehetségek többsége hátat fordít a vers- és prózamondásnak, lasszóval sem lehet őket szereplésre bírni. Ennek köszönhetően a vers kategóriában heten versengtek, a prózában pedig egyetlen „visszatérő vendég” bukkant fel, mellesleg a legérettebb produkciók egyikét prezentálva. Volt VI. kategória, azaz megzenésített versek seregszemléje is, bár seregről ezúttal sem beszélhetünk. Itt is győzött a jobbik, hála a szigorú szakmai zsűrinek. Díjakból, különdíjakból egyébként jócskán összegyűlt, alig győzték valamennyit kiosztani a hosszúra nyúlt gálán, amely a kötelező csúszáson és a szónoklatokon kívül azért is emlékeztetett rétestésztára, mert a gála legelején adományoztak Kulcsár Tibor-életműdíjat Újváry Lászlónak, a fáradhatatlan diákszínpad-szervezőnek és pedagógusnak. Újváry az irodalmi színpadok fénykorában számos tehetséget fedezett fel, több rendezvény elindítója és szervezője volt, a vers- és prózamondó versenyek, valamint az amatőr színjátszó-mozgalom meghatározó egyénisége. A kísérő szülők és tanító nénik is elismerik mindezt, ám amint azt a mini közvélemény-kutatásom mutatja, szívesebben vették volna, ha a II. kategória eredményhirdetése után történik mindez, és a fáradt csöppségek időben ágyba bújhattak volna.

Végezetül ismét néhány szubjektív észrevétel. A muskotály remek borfajta. A művelődési ház büféjében évek óta halottnak hitt emberekkel lehet összefutni. Elmenni onnan nagyon nehéz. Egy rendezvény sikerét a résztvevők hangulata, az időjárás, az ebéd minősége és az egy négyzetméterre eső cigarettafüst sűrűsége határozza meg, az eredményt pedig ne felejtsük el megszorozni a három napon át szaladgáló nyolcvan szervező lábainak gyorsaságával. Amiről nem szóltam, arról csupán helyhiány miatt hallgatok. Jövőre, a tizenkettediken remélhetőleg mindannyian, sőt még többen is találkozunk.