A vérfarkasok télen sem fáznak

S amelyre két kanyargó sávban kígyózik a tinilányok libasora: az egyikben belépőjegyért, a másikban a pattogatott kukoricáért tapodnak.

Arra jó egy ilyen vetítés, hogy az irkász rájöjjön: írhat, mondhat az Alkonyat-folyondárról bármit is, és vélekedhet róla bárhogyan, a rajongást nem befolyásolja. Neheztelhet a nem éppen szellemes dialógusok, az átlátható akciós trükkök miatt. Bosszús lehet azért, hogy értetlenül kapkodja a fejét a hirtelen vágásokkal váltó jeleneteken vérfarkas-tanya és vámpírtanya között, s hogy nem hozzák követhető képbe sokáig. Elmarasztalhat a lassan hömpölygő, nem éppen ütős jelenetek sora miatt. Papolhat magatartásformák helyességéről, elgondolkozhat azon, vajon a látványos erőszak vászonra való-e ilyen tömény formában, hogy csak úgy tördelik halomra a vámpírokat. A nyilvános mozizás tapasztalata szerint: az Alkonyat-filmszéria, most éppen a Napfogyatkozás így is, úgy is robbanni fog, és nagyot szól azok körében, akiket megcéloz.

Az első pozsonyi vetítésen, amely a vakáció első napjára esett, a tinikkel megtelt moziban, bár szinte mindenki töltött popkornos süveggel jelent meg a vetítőben, pisszenést se lehetett hallani attól kezdve, hogy Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Pattinson) megjelentek a kékvirágos idillben, és andalító verssorokkal kábították egymást a bukolikus látványkölteményben – ez a filmindító képsor. Akkor pedig még a lélegzet is elakadt, amikor a motorbolond farkaskölyök, Jacob (Taylor Lautner) is megjelent a képen csupasz felsőtesttel. Nem csoda, hogy a nézőtéren egy pillanatra leálltak a szívkoszorúerek, hiszen még Edwardnak is fennakadt rajta a szeme, s el is ejtett olyasféle megjegyzést a modellpózba állított Jacob láttán a tűlevelű kerek erdő kellős közepén, hogy a srácnak nincs legalább egy pólója. De milyen hatása lenne ennek a filmnek, ha a falkában élő vérfarkasok, amikor emberalakot öltenek – élükön a konditeremben ízlésesre faragott testű Jacobbal – nem dagadó mellizmokkal pózolnának az otthonuk előtt. Arról minek is értekeznénk, hogy milyen lenne ez a film, ha a vérfarkasok és vámpírok között lenne legalább egyetlenegy Quasimodo-formátumú legényke. Ha a Jacob körül ólálkodó farkaskölykök nem szépséges szerethető figurák lennének, hanem vérengzőarcú ordasok. Így, a látvánnyal ilyen erős, „farkasordító” testkultuszt közvetítve könnyű hódítani színészi hozzáadás nélkül is. Egy hozadéka azonban ennek is van (lehet): ha ez a testkultusz egészséges életmódra, mozgásra és rendszeres sportra össztönöz(ne).

És lehet még néhány ilyen hozadékról beszélni az Alkonyat-filmekkel kapcsolatban (és ez természetesen jó): elsősorban, hogy mindvégig a másság elfogadását hirdeti, az első résztől kezdve. (S itt még a közvetített erőszak feletti méltatlankodás is mélyebb elgondolkodást és fejtegetést vonhatna magával, hiszen vérfarkasok és vámpírok a másságukat védik, na, de ebbe mélyebben most ne menjünk bele!)

David Slade rendezői pálcája vitt néhány varázslatot is a filmbe a vérfarkas-fiúk és a hatalmasság érzetével ható tűlevelű erdőség látványán túl is. Irányításával valamelyest több is szorult ebbe a filmbe, amivel hatni tud, mint a Robert Pattinson-kultusz.

A vérfarkas-falka és a burjánzó vámpírbandák közti viaskodásokon, összecsapásokon és leszámolásokon kívül – ami szinte alig követhető első látásra – egy ponton túl (bár ez elég sokára jön el) felizzanak a vásznon látható elnyújtott történések. Attól a momentumtól, hogy a szexre terelődik a szó, s Bella vetkőztetné Edwardot.

Meglepő ez a szál. Az, hogy ennyi kaland, évődés és romantikus szenvedély után kiderül – de ez is csak azért, mivel a féltő apát meg kell nyugtatni –, hogy Bella még ártatlan. Innentől kezdve teljesen új fényben tűnnek fel az előzmények. El kell hinnünk, Edward valóban tartózkodó hűvös, jéghideg vámpír, s Bella meg is fagyhatna mellette, ha nem lenne ott „pótbarátként” Jacob, s szőrtelen felsőtestével át nem melegítené a lányt.

Itt kezdődik a film csúcsmenete. Minthogy erről szól, valójában ezzel hoz újat a kétórás Alkonyat – Napfogyatkozás. Hármójuk fagyos-forró viadala kerül a középpontba. Az, ahogy a lányért vetekedő két „vad”, Jacob és Edward az egymás felé vezető utat keresik rivalizálásuk ellenére is. A magas hegyekben felállított sátorban hárman húzódnak meg a havas éjszakában (ez a hirtelen havazás meglepő, ám végül Edward megmagyarázza, hogy túl magasan vertek sátrat a hegyen). Jacob márványfelsőtestével bekúszik a vacogó Bella mellé a hálózsákba. Edward összeszorított fogakkal tűri, de nem tehet mást: csak Jacob vérfarkas-melege mentheti meg Bellát a fagyhaláltól. A két fiúnak az alvó Bella fölött folytatott párbeszéde az, ami megmarad ebből a filmből. Ez a fordulat az, amely – kicsit fura, hiszen vérfarkasról meg vámpírról van szó – emberivel, humánummal, feloldó érzelemmel tölti meg az új részt. Ez az a fordulat, amire vártunk, s ami felengedést hoz; mégpedig egy kicsit Jacob javára. S mindenképpen Jacob ébreszti a nagyobb rokonszenvet, miután csatározó vámpírok ezer darabra törik a csontjait szoborfeszülésű mellizmai alatt. S hogy mégsem a vérző szívű csupasz felsőtestű vérfarkas mellett heverészik Bella a záró jelenetben a kék virágmezőben, ez valahogy szívfacsaró vég, még akkor is, ha a megoldás happy endre hajaz.