A végtelen felé – Újabb futam Dúdor Istvánhoz

Aztán megismertem ez-azt, idősebb pálya- és nemzedéktársaim, s ami mindennél fontosabb, megjelent ebben az idegenségben Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Dúdor István, majd, Dunaszerdahelyről, pár évvel később, egyszer csak itt volt köztünk Szigeti László. S ők négyen szinte a testvéreimmé váltak, s ettől kezdve a magányom is elviselhetőbbé vált. De nem ez a lényeg. Hanem hogy egyidősek voltunk, nagyjából egyféle környezetből jöttünk – mi négyen Vargával, Kulcsárral, Dúdorral faluról, Szigeti a kisváros alternatíváját jelentette számunkra –, egyformák voltak addigi tapasztalataink, többé-kevésbé egyugyanazon világ vett körül bennünket, ugyanazok az indulatok fesztültek bennünk, ugyanazok a falak álltak velünk szemben, s mi álltunk előttük, mint Dúdor Pista egyik nem sokkal későbbi festményének festői (illetve több képén is visszatér később a téma), s ha más-más oldalról és más-más mozdulatokkal is, egymáséihoz kezel levő célok miatt törekedtünk e falakon túlra. Négyen – Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Dúdor István meg én – időközben, pontosabban az idén betöltöttük a hatvanat, és Varga Imre is erősen ott tempózik a sarkunkban.

De nem, még sincs így.

Dúdor Pista messze nincs hatvan; ő harmincnyolc csupán.

Ennyi volt ugyanis tragikus halálakor, 1987-ben, és ennyinek maradt meg azóta is az életben. Mi, többiek, öregszünk, múlik fölöttünk az idő, ő – valahol a semmi ágán, a semmi szélén ülve láthatatlanul – mosolyog rajtunk szelíden. Szelíden, megszelídülten. Mert harmincnyolc éven át bősz indulatok feszítették, örök küzdelemben állt a világgal, de legfőképpen önmagával; huszonkét esztendeje azonban odahagyta indulatait, s már csak a lényegre, a nagy egészre ügyel. A nagy egészre, melynek azóta része lett ő is, ám úgy, hogy közben nem olvadt bele szemernyit sem, és fő vonásait egyre tisztábban láttatva, azóta ennek a nagy egésznek – melytől s amitől mi, többiek, még nagyon messze vagyunk – ő is arcot ad.

Amíg Dúdor itt volt köztünk, a történeteiben volt itt, s a történetei a mi történeteink is voltak. S ezek a történetei – most látni csak igazán, hogy lassan lekopnak róla, elmaradnak mellőle – nagyon erősen rátelepedtek a festményeire, rajzaira, munkájára, munkásságára. Annyira, hogy idő után látni sem engedték azokat teljes valójukban, s elfedték azok igazi lényegét. S még talán azt is elhittük, hogy azért fontosak számunkra a világ e megképződései, mert Pista, Dúdor Pista a barátunk – így, mindenkori jelen idő(nk)ben. S nem igazán jutott eszünkbe, legalábbis súlyuknak megfelelően nem, hogy bizonnyal azért is oly fontosak számunkra ezek a képek, mert – jók. Mert egy olyan minőséget képviselnek, amely a mi életünknek is megadja a minőségét. Most azonban, hogy öregszünk, és lassan távol kerülünk a történeteitől, közös történeteinktől, s bő részüket el is takarja már a feledés köde, egyre tisztábban állnak előttünk a képei, egyre megtisztultabban áll fölöttünk ő maga.

És látjuk már azt is, hogy képeit nem, egyáltalán nem a barátunk festette, hanem – egy jelentős művész, akin nem fog ki az idő. Sőt, éppen hogy neki sikerült kifognia rajta. Neki, aki egy volt köztünk, mégis kezdettől fogva kilógott közülünk. Kicsit talán le is néztük, kicsit talán szántuk is őt, mégis ő volt több mindünknél. Minket – nagy céljaink mellett persze – lefoglaltak életünk csip-csup dolgai, számára a legkevésbé volt fontos, hogy felismerje a kétszer kettő jelentőségét. Pontosabban, épp azzal ismerte föl, hogy szemernyi jelentőséget sem tulajdonított neki. Nem nézte az apróságokat, kis dolgokra nem adott. Amikor – véltük róla – nem becsülte magát, akkor sem adta alább. Sőt. Épp azzal becsülte magát mindünk közül a leginkább, hogy soha nem adta alább. Gondoljunk bele: neki negyven év se jutott, amire nekünk hatvan, s míg a munkára, mestersége fortélyainak elsajátítására és önmaga megfogalmazására, kiteljesítésére, képviseletére neki – tizennyolc éves korától – mindössze húsz, nekünk ugyanarra negyven, negyvenkettő. S hát – bizonyos értelemben – nem fért-e bele neki több a harmincnyolcba, mint nekünk a hatvanba, nem élte-e meg a neki kiszabott idő alatt intenzívebben az életet, mint mi a mienk alatt, hova jutott ő az alkotásra adott húsz évében, s hova mi a mi negyvenünk, negyvenkettőnk alatt. A társadalom legmélyéről jött, senki közülünk olyan mélyről, mint ő, s azt gondolom: bizonyos értelemben – s a mai napig – mégis ő jutott a legmagasabbra közülünk. Nekünk legfeljebb a részletekből, s hát – valljuk be: nem mindig gerincet erősítő, embert-erkölcsöt nemesítő – kompromisszumokból jutott több. Mi – túlélésünk érdekében – képtelenek voltunk nem megkötni a magunk kompromisszumait, ő kompromisszumokat kötni volt képtelen, s bár korábbi valóságunkat ő nem élte túl közülünk, valószínűleg ő fog túlélni bennünket.

Míg képei legjavát szemlélve, kiállja az összevetés próbáját bárkivel, és művészete szélesebb összefüggésekben is érvényesnek és termékenynek látszik, addig mi, itt, a képei körül, összevethetőségünket, magaslatainkat, érvényességünket tekintve jobb, ha szerények maradunk. Dúdor Istvánt jó néhány festményével századának – a 20. századnak – egészen nagy nevei közé emelhetjük, s könnyen csatlakozást találhatunk tőle a hozzánk térben-időben közeli Szabó Gyulától, Jakoby Gyulától a térben-időben a végtelen felé mutató eligazodási és vonatkoztatási pontokig. És az sem mellékes, hogy miközben mi – nemcsak fizikai valónkban, hanem reflexeinkben és gondolkodásunkban is – öregszünk itt rendesen, ő megmaradt, mint említettem, fiatalnak közülünk. Mi több, azt is mondhatnánk, a mi fiatalságunk is benne maradt meg, a mi fiatalságunkat is ő őrizte meg nekünk.

Erőtlennek, gyengének véltük oly sokszor életében – de vajon nem ő a mi erőnk, a mi erősségünk is immár? Sokan voltunk barátai, ismerősei – s mint csakhamar kiderült: mégsem tudtuk oldani velejéig ható, eredendő, már-már kozmikus magányát. S ha önelégülten azt gondoltuk is magunkról olykor, hogy a segítségére vagyunk, illetve lehetünk, ilyenféle önáltatásunkkal régen fel kellett hagynunk: réges-rég mi kapaszkodunk már a képeibe. És, valljuk be, jóllehet ő mindvégig magányos maradt mellettünk s velünk is, mi magányosabbak lennénk nélküle. Magányosabbak… és érvénytelenebbek. S nemcsak mi: barátai, ismerősei – a világ is érvénytelenebb, hiteltelenebb lenne Pista, Dúdor Pista, Dúdor István nélkül.

Pista, köszönjük Neked Dúdor Istvánt.

És bocsásd meg nekünk, amit a vétkeinknek gondoltál közöttünk ténferegve – ideát, s gondolsz már idestova negyedszázada – odaát.

Dunaszerdahely, 2009. november 11-én, Dúdor István hatvanadik születésnapján

(E kis jegyzetet Dúdor István meg nem élt 60. születésnapja alkalmából a komáromi Limes Galériában 2009. november 13-án megnyitott kiállításához írtam. Végül azonban mégsem olvastam fel ott, mivel az alkalomhoz túlságosan hosszúnak találtam. Helyette egy, Dúdornak ajánlott korábbi versemet mondtam el, ám amelynek felolvasása közben is teljes mértékben mostani gondolataim munkáltak bennem.) (Tóth László)