A változó nyelv nyomában

A felvilágosodásig a tudomány úgy vélte: a nyelvekben a szavak változnak, és attól mások az egyes nyelvek is, hogy más szavakat használnak. A korai nyelvészeti kutatások egyik felfedezése volt, hogy ez nem így van: az igazi nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik. Például ha egy nyelvben megjelenik a névelő (mint a 15. századi magyarban: a kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelező használni; nincs olyan, hogy a névelőt csak a kutya szó előtt vezetik be, vagy a háziállatok előtt. Ha van névelő, kötelező használni – feltéve persze, hogy használatának nyelvtani körülményei fennállnak. Ha egy finnugor szó p-vel kezdődött, akkor a magyarban f-fel kell kezdődnie, bármit jelent, bármilyen szófajú vagy nyelvtani szerepű. Például finn pää - magyar fej; vogul pun - magyar fon; osztják pir - magyar far; cseremisz pu - magyar fa. Ez igazi nyelvi változás, mert nem egy szót, nem is egyes szavakat, hanem egy kategóriát érint, a finnugor szókezdő p- hangot. Az, hogy ma a finnugor nyelvek annyira különböznek egymástól, az sok-sok ilyen szabályszerű változás eredménye. Ezek a szabályok egyben megalapozzák azt a szilárd tudásunkat, hogy a magyar finnugor nyelv.

A nyelvi változás a kortárs megfigyelő számára nehezen látható. Ennek egyik oka, hogy a változás általában két-három generáció alatt zajlik le, tehát az egyes ember számára észrevétlen marad. A magyarban például régebben az ny hang hasonult az utána álló hanghoz. ĺgy mondták: torony, de fölment a toromba; hány ember, de hán katona; kormány, de kormánválság. Ez az „ny-hasonulási” szabály a 20. század elején megszűnt működni a művelt köznyelvben (csak a Felvidéken él, regionális szinten). Nádasdy Ádám ifjúkorában még hallhatta a toromba formát az idősebbektől, akik a 19. század végén születtek. Ma már a legtöbb beszélő nincs tudatában annak, hogy itt egy nyelvi változás zajlott le, egy szabály törlődött, s ma az ny hangot minden helyzetben ny-nek mondjuk: toronyba, hány katona, kormányválság.

A NYELVI VÁLTOZÁS NEM AZONOS AZ ĺRÁS VÁLTOZÁSÁVAL

Az írás is szokott változni (ha ritkábban is, mint maga a nyelv), ám ez nem feltétlenül tükröz nyelvi változást. Az írás csak ruhája a nyelvnek, emberalkotta kódolási technika, mellyel a hangzó nyelvet papíron igyekszünk megjeleníteni. Az írás vagy tükrözi a nyelv valóságát, vagy nem.

A Halotti Beszédre ránézve elámulhatnánk: íme, mennyit változott a nyelv! Ám a szöveg szokatlan külleme, a betűk maitól eltérő használata nem minden ponton jelent nyelvi változást. Tekintsük az első három szót.

Kódex:

Latiatuc feleym sumtuchel

Mai írással:

Látjátuk feleim szümtükhel

Mai alakja:

Látjátok feleim szemetekkel

Távolról sincs annyi különbség, mint első látásra hinnénk. Az első szóban, a Latiatuc-ban csak az u hang különbözik a maitól; a feleym-ben semmi; a sumtuchel és a mai szemetekkel között már több különbség van. Az azonban, hogy a kódex a [k] hangot c betűvel, a [j] hangot i-vel, az [sz] hangot s-sel jelöli, puszta kódolási kérdés, melyről ráadásul az akkori magyar beszélőknek fogalmuk se volt.

Vegyük észre viszont, hogy az egyik legjelentősebb különbség a 12. századi és a mai magyar között, hogy ekkor még nem használtak névelőt. Azt mondja a szöveg: odutta vola neki Paradicsumut („adta vala neki a Paradicsomot”), csakhogy a Paradicsumut előtt nincs névelő! Ez a mai nyelvben megengedhetetlen volna: itt egy komoly szabályváltozás zajlott le, mely a névelőt mostanra kötelezővé tette.

A SZÓKINCS VÁLTOZÁSA SEM IGAZI NYELVI VÁLTOZÁS

A szókincs változása a laikus megfigyelő számára minden más változásnál feltűnőbb: napjainkban például mindenki észreveszi, hogy áradnak be a magyarba a francia és olasz szavak, mint camembert, croissant, baguette, apartman, coupé (egyfajta autó), limuzin, rozé; illetve mozzarella, pizza, pizzéria, sztráda, tiramisu, sztracsatella, kapucsínó, maffia, maffiózó, de ugyanígy sorolhatnánk angol vagy német szavakat is. Az ilyen szókincsi változások az élet változásait tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus számára. A nyelvész azonban nem tud róluk mit mondani azon túl, hogy lajstromba veszi őket. A szókincs változásai ugyanis nem foglalhatók szabályba, mert itt egyedi tételek változnak, nem kategóriák: nem mondhatjuk ki, hogy a mai magyarban a puha, büdös sajtokat francia szóval kell megnevezni, hiszen a pálpusztai meg a kvargli nem francia szó. A szókincs nem rendszer, hanem adathalmaz, vagyis lexikális információ. (Maga a „lexikális” kifejezés is éppen innen származik, minthogy a lexikon görögül „szókincset” jelent.) Nincs nyelvtani jelentősége, hogy valamely szó öröklött-e vagy jövevény, pl. a hétfő, kedd, szerda, csütörtök sorból az első kettő öröklött finnugor anyag (hét+fő, ill. ketted), a második kettő átvétel a szlávból (lásd például szerb srijeda, eetvrtak), mégis egyformán kezeli őket a magyar nyelv. A szavak jelentése, eredete tehát a nyelvi rendszer szempontjából nem osztályozó tényező, a szabályok nem ilyen alapon vonatkoznak rájuk, és nem ilyen alapon változnak. Nem képzelhető el olyan változás, hogy – mondjuk – minden táplálkozást jelentő ige egy szótaggal rövidebb lesz; vagy hogy a szláv eredetű szavakat mostantól kötelező az ige elé tenni.

CSAK A RENDSZER VÁLTOZÁSA FOGLALKOZTATJA A NYELVÉSZT

Minden nyelv rendszere három alkotórészből, mondhatnám három fejezetből áll: ezek a mondattan, az alaktan és a hangtan. Ezek mindegyike igen lassan változik (szemben a szókinccsel, mely gyorsan is tud változni!). A változás lassúságát jól mutatja, hogy a 800 évvel ezelőtti Halotti Beszéd többé-kevésbé ma is érthető.

A mondattani változásra a magyarban jó példa a névelő megjelenése (15. sz.): a 13. században még nincs névelő (Paradicsumut), ma már kötelezően: a Paradicsomot. A névelő nagyfokú bonyolódást jelentett a nyelvi rendszerben, miatta egy egész fejezettel bővült a nyelvtan, hiszen többféle névelő van, és használatukat finom alszabályok szabályozzák. Tekintsük például a következő két mondatot:

Névelős finomságok:

(1) Az apja állítólag miniszter.

(2) Az apja állítólag egy miniszter.

A két mondat mást jelent, más feltételezések állnak mögötte. Az (1)-ben ismerjük az apját, kedves idős úr, szokott ide járni, csak nem tudjuk, mi a foglalkozása; egyesek azt suttogják, hogy miniszter. „Mi az apja?” – erre a kérdésre felel a mondat. A (2)-ben nem ismerjük az apját, titok fedi a kilétét, bár rebesgetik, hogy valamelyik miniszter az. „Ki az apja?” – erre a kérdésre felel a mondat. Ha azonban azt kérdezzük, miért jelent meg a névelő, tehát miért történt ez a nyelvi változás, erre nem tudunk válaszolni. Gondolhatnánk, hogy talán szükség volt rá – de ez komolytalan válasz, hiszen a megtörtént tényt vetítené vissza önmaga okává. De miért csak ekkor volt rá szükség, és miért nem hamarabb? És ha a magyaroknak szükségük volt rá, miért nem volt a cseheknek, ahol mindmáig nincs névelő? És más újításra nem lett volna szükség, csak pont erre? Be kell látnunk: a „szükség“ nem értelmes válasz a nyelvészetben. A nyelvi rendszerek mind jók úgy, ahogy vannak, minden nyelven ki lehet fejezni mindent, csehül is a határozottságot (bár nincs névelő), magyarul is a nemeket (bár nincs nyelvtani nem), angolul is a tárgyat (bár nincs tárgyeset). Minden nyelv tökéletes rendszer, a nyelvben „szükség” soha nincs semmire, ugyanúgy, ahogy a kígyónak sincs szüksége lábakra. Azt sem mondhatjuk, hogy a névelő bevezetése mindig gazdagodást, finomodást hozott volna, hiszen a régebbi névelőtlen „Paradicsum” nem jelent se többet, se kevesebbet, mint a mai „a Paradicsom”, lévén ez tulajdonnév.

A NYELV EGYSZERŰSÖDIK? BONYOLÓDIK?

Sokan azt hiszik, a nyelv az idők folyamán egyszerűsödik, vagyis a nyelvi változások egyszerűbb alakzatokat hoznak létre. (Sőt, van olyan laikus vélekedés is, hogy a nyelv „szegényedik”.) Egyszerű dedukcióval belátható, hogy ez a nézet téves, mert azt kell hozzá feltételezni, hogy a nyelv eredetileg roppant bonyolultan indult, ha sokszáz-sokezer év alatt állandóan egyszerűsödött. Erre semmi nem utal.

Ha konkrét példákat nézünk, azt látjuk hogy sok ponton csakugyan egyszerűsödik a nyelv, mert kategóriák, szabályok tűnnek el. Például a magyarban:

a láték/látál/láta múltidő kihalt, ma csak egy múltidő van: láttam/láttál/látott

az ly hang kihalt, mindenütt j van helyette

az ny-hasonulási szabály kihalt, mindenütt ny-et ejtünk.

Más változások viszont nyilvánvaló bonyolódást hoznak. Például a magyarban:

a névelő megjelenése: Láttam várat – Láttam a várat.

a melléknévi igenevek hosszabb többesszáma (láthatóak, letölthetőek), mert más többes számuk lesz, mint a többi szófajnak.

Az esetek nagy részében pedig egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít egyszerűsödésnek és mi bonyolódásnak.

MIT „TÜKRÖZ” A NYELV?

A tudományos igényű nyelvvizsgálat a 20. század elején kezdte hangoztatni, hogy a nyelvi rendszer – bármelyik nyelvé – annyira önkényes, annyira a belső szabályai szabályozzák, hogy komolyan nem lehet összefüggést keresni a nyelv és az őt használó társadalom között. A csehben, finnben ma sincs névelő, de ez nem tükröz semmit, nem mondhatjuk, hogy a cseh vagy a finn társadalom ne jutott volna arra szintre, hogy a határozottságot el tudja gondolni. A magyar és a török egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek nemek, de hiba volna azt mondani, hogy ezekben a kultúrákban kevésbé fontos a férfi/nő megkülönböztetés. Az angolban nincs tegezés/magázás, de ettől nem mondhatjuk, hogy Anglia vagy Amerika demokratikusabb ország volna, mint pl. Németország. A nyelv szerkezetében beálló változásokat sem tekinthetjük a társadalmi változások tükrének vagy termékének. A magyar nyelvben a kereszténység felvétele után az egyik legfontosabb változás a magánhangzók nyíltabbá válása volt (pukul, pokol, -tuc, -tok). A két dolog között bajos volna összefüggést keresni.

A KOMMUNIKÁCIÓ KANYARGÓS ÖSVÉNYÉN

A laikusok, ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek „nyelvromlást“. A „nyelvromlás“ fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások „rosszak” (mások meg talán „jók”?). De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarban jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többes szám elterjedése jó vagy rossz? A nyelvész számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül esik a tudomány területén.

Talán nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek. Valószínűleg azért változik a nyelv, mert nincs, ami visszatartsa – bizonyos korlátok között. Egy hasonlattal élve: olyasféle a nyelv, mint egy ösvény a réten keresztül. Folyton változik a nyomvonala (egy tócsa, egy kő, egy kinövő bokor miatt, vagy akár az emberi járás természetes kilengése miatt), ám ez voltaképpen nincs kapcsolatban a céljával, azzal, hogy átjusson a rét túlsó végére, sőt részleteiben néha még el is téríti attól. Az ösvény mint ösvény mégis változatlan, azaz sosem fog például félkörben visszafordulni a rét innenső oldalára, mert el kell jutnia a célba: a nyelvnél ez cél a közlés, a kommunikáció, amely minden változás közepette is megvalósul.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzôi jogok korlátozása nélkül.