A V4-ek Hollywood kapui előtt

A magyar film mindig is erős volt, de nem túl Oscar-kompatibilis – ahogy például a román új hullám alkotásai sem, hiába volt hangos a filmes szaksajtó a román film feltámadásától. Az utóbbi években csak a lengyel jelölteknek sikerült néhányszor bekerülniük a legjobb idegen nyelvű film díjára esélyes végső ötös mezőnybe. Szintén nekik köszönhető, hogy tavaly végre a kontinens ezen felére is vetült némi reflektorfény: a legjobb külföldi filmnek járó Oscart az Ida című lengyel film kapta. Ez a siker lehet szabályt erősítő kivétel, de azért némi reménységre is okot ad: a V4-es filmek nem döngetnek zárt kapukat Amerikában, és még az is megtörténhet, hogy a következő gála egyik győztese Magyarország jelöltje lesz. Egyelőre annyi biztos, hogy a Saul fia felkerült a szűkebb, kilences listára, azaz továbbra is élnek az esélyei, míg a régiónkat képviselő másik három film kikerült a játékból.

Jó pár értékes alkotás születik tájainkon, amelyek lobbi, hátszél és forgalmazó hiányában egyszerűen nem jutnak el a megfelelő helyekre, s így nagyon kevés esélyük van nyerni. Ezért aztán nagyon szorítok, hogy a 2016-os Oscar-gálán legyen miért izgulnunk.

Addig pedig vessünk egy pillantást a V4-ek által nevezett filmekre – elárulnak egy s mást az adott nemzeti filmművészet jelenlegi állapotáról.

A lengyelek 11 perce

Lengyelország idén a 77 éves színész, író és filmrendező, Jerzy Skolimowski filmjét nevezte. A veterán direktor a kortárs lengyel művészet kiemelkedő alakja, ő írta Roman Polanski Kés a vízben és Andrzej Wajda Ártatlan varázslók című művének a forgatókönyvét is. A kommunizmus idején betiltották a munkáit, így először Londonba, később Amerikába költözött. Lengyel–ír koprodukcióban készült új mozija 11 percet mutat be több szereplő szemszögéből: egymástól teljesen független életük, történetszáluk némi dramaturgiai csűrés-csavarásnak köszönhetően természetesen egy adott pontban találkozik, rámutatva, hogy a 9/11 utáni, bizonytalan világban szinte bármi megtörténhet.

Érdemes vetni egy pillantást a főbb szereplők csapatára: egy elszabadult hűtlen férj és szexi színésznő felesége, egy laza hollywoodi filmrendező, egy vakmerő motoros drogfutár, egy zavart elméjű fiatal nő, egy börtönviselt pedofil hotdogárus, egy titokzatos küldetéssel megbízott problémás diák, egy ipari alpinista ablaktisztító, egy idős szkeccsrajzoló, egy hektikus mentős csapat és néhány éhes apáca. Most, hogy mindezt leírtam, még jobban sajnálom, hogy a négy ország nevezettjei közül pont ezt a munkát nem volt lehetőségem megnézi; szlovákiai bemutató és forgalmazás híján csak a külföldi recenziókra hagyatkozhatunk. Ezek csalódással vegyes tisztelettel írnak a koros mester munkájáról, dicsérik az operaszerű finálé hollywoodi szintű megvalósítását, a virtuóz képi megoldásokat. Ugyanakkor elmarasztalják a klisészerű, melodramatikus rendezést, azt írják, a szereplők történetei üresek, és ezen nem segít a grandiózusnak szánt befejezés sem: a szálak nem igazán állnak össze kerek egésszé, mélyebb jelentéstartalom helyett csak a forgatókönyv csavarjai helyezik egy térbe a szereplőket. Összefoglalva: Skolimowski filmjét a kritika nem remekműként, hanem valamiféle furcsa kuriózumként értékeli.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"213193","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

A szlovák Koza

A szlovákok egy kecskét küldtek versenybe, méghozzá nem is akármilyet. A Koza kvintesszenciája mindannak, ami felé a szlovák filmművészet a külföldi fesztivállátogató szemében az utóbbi évtizedben halad: sötét, kilátástalan hangulatú, dokumentarista stílusban, minimál eszközökkel forgatott, szociális témákat boncolgató művészfilm. Egy volt olimpikon, a roma Peter Baláž életébe nyújt betekintést, aki élettársával nagy nyomorban él a semmi közepén, egy kis, fűtetlen házikóban. Kozának sürgősen szereznie kell némi pénzt, máskülönben élettársa elveteti megfogant gyermeküket. Az alaphelyzet a valóságban is így történt, akkor a film alkotói segítették ki a bokszolót anyagilag, s ezután döntöttek úgy, megírják a sztori fiktív folytatását. E szerint a volt olimpikon úgy dönt: a pénzért visszatér a ringbe. De senki ne várjon Rocky-szerű hollywoodi sikertörténetet: a felvezetés utáni nagyon hosszúnak tűnő másfél órában azt láthatjuk, ahogy Kozát bokszzsáknak használva véresre verik különféle kisebb, tét nélküli meccseken, mígnem majdnem belehal sérüléseibe. Elnézést a spoiler miatt, de hozzátartozik a film hangulatához: mire Koza pokoljárása véget ér, kiderül, hogy az asszony már rég elvetette a gyereket.

A rendező, Ivan Ostrochovský egyébként sikeres dokufilmes, és a film szerintem leginnovatívabb ötlete is az, hogy a végletekig fokozza a minimalista-dokumentarista látásmódot. A főszereplő például nemcsak civil arc, hanem maga a bokszoló, aki a filmben saját maga fiktív verzióját alakítja. A történet különösebb dramaturgiai csavarok nélkül halad a tragikus végkifejlet felé, a fényképezés szintén próbál észrevétlen maradni.

Ostrochovský első játékfilmjének sikere egyébként szépen beleillik a szlovák művészmozi nemzetközi fesztiválokon való térnyerésének trendjébe, és egyértelmű előrelépés afelé, hogy a szlovák nevezés egyszer majd versenyképes konkurencia legyen, de jelenleg még nem tartunk ott.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"213194","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Házi gondozás cseh módra

A csehek egy meglepetéssikerrel indultak versenybe az Oscar-szobrocskáért. Az eddig elsősorban reklámokat készítő Slávek Horák úgy döntött, negyvenévesen leforgatja élete első nagyjátékfilmjét, és rögtön biztosra ment. Egy meghatóan személyes hangvételű, szeretetteli humorú, velejéig morva forgatókönyvet írt egészségügyi nővérként dolgozó édesanyja legjobb anekdotáiból. A film jó része Horák valódi szülőházában játszódik, és amellett, hogy ő maga írta és rendezte, egy rövid szerep erejéig játszik is a moziban.

A recept bejött, a művét jól fogadta a kritika, azt az édes-bús, falusi, emberközpontú humort vélte felfedezni benne, ami valamikor naggyá tette a cseh filmeket, és amit a jelen cseh mozijából sokan hiányolnak. A történet egy önfeláldozó házi gondozó asszonyról szól, aki egész életében másokért dolgozott. Aztán kiderül, hogy halálos beteg, és csak hónapjai maradtak, hogy rendet tegyen maga körül, változtasson mindazon, amin eddigi élete során nem tudott. Utolsó szalmaszálként, a csodában bízva alternatív gyógykezelésbe kezd, de végül kénytelen elfogadni a sorsát. A film fináléjának vidám, de szívszorító képsoraiban azt látjuk, ahogy szerettei között, amennyire a körülményekhez képest lehetséges, boldogan búcsúzik el a nézőktől, s úgy érezzük, az őt körülvevő szeretet valóban örök.

A rendező, aki egyébként aszszisztensként dolgozott Jan Svěrák mellett a Oscar-díjas Kolja című filmben, többször is hangsúlyozta, hogy művének fő mozgatója az autentikusságra való törekvés: nemcsak valós helyszíneket választottak, hanem például a forgatáson Horák szülei is jelen voltak, ihletforrás gyanánt. Ennek ellenére végül pont a hitelesség hiánya a mű gyenge pontja: hiába a kézi kamera, a tartalom kedvéért háttérbe szorított forma, a nagyszerű színészi játék, érezni, hogy ha nem törik is bele a téma nehézségeibe a rendező bicskája, de azért jó rendesen csorbul. Az alkotás megmarad egy édes-bús, aranyos mozinak, nincs meg benne az a plusztartalom, amely a nagyszerű filmeket megkülönbözteti a jól sikerült filmektől.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"213195","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Élő magyar esély: a Saul fia

Az idei cannes-i filmfesztiválon a 38 éves Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjével, a Saul fiával szabályosan berobbant a filmvilág középpontjába, és azóta sem hajlandó onnan elmozdulni. Műve ismeretlen filmből pár nap alatt az év egyik nagy felfedezése lett, és sokan csak szuperlatívuszokban beszéltek róla. Nehéz lenne röviden érzékeltetni azt a rajongást, amely a filmet körülveszi, ezért maradjunk annyiban, hogy a sikertörténet itt még biztosan nem ért véget. A film amerikai forgalmazási jogát megvásárolta a Sony Pictures Classic, amely nem egy külföldi film Oscarhoz segítése felett bábáskodott már.

A Saul fia Auschwitz-Birkenauba kalauzolja el a nézőt, egy haláltáborba, annak is a Sonderkommando nevű egységébe. Ez az egység a haláltábor rabjaiból áll, feladata pedig a rabtársak bekísérése a gázkamrába, majd az elgázosítás után a kamra kitakarítása, az ékszerek begyűjtése a testekről, a halottak értékeinek és papírjainak szortírozása, a fogak kihúzása, más fémtárgyak eltávolítása, végül a holttestek elégetése és a hamu elvitele a közeli folyóba. A Sonderkommando tagjai tulajdonképpen élő halottak, egy bizonyos idő után őket is kivégzik. Ebbe az alaphelyzetbe csöppenünk bele, mikor a főszereplő Saul a holttestek között talál egy kisfiút, akiről azt hiszi, hogy a fia, és elhatározza, méltó módon fogja eltemetni. A film következő, borzasztóan nyomasztó másfél órájában végignézzük, ahogy Saul megpróbálja megadni a végtisztességet egy halott gyermeknek, aki valószínűleg nem is a fia, inkább csak annak szimbóluma.

A film nagy trükkje az, hogy a haláltábort úgy éljük meg, hogy közben a kamera szinte mindvégig Saul arcát vagy tarkóját mutatja, ezenkívül csak hangokat hallunk, és a képernyő szélén látható, homályos foszlányokból következtethetjük ki, mi történik éppen. Ennek a szokatlan, bátor formai megoldásnak köszönhetően tulajdonképpen csak Saul fásult, nagyon elfáradt, emberi méltóságától teljesen megfosztott lényén keresztül éljük át a történet borzalmait. A rendező ezzel pont azt a pátoszt vonja meg a témától, amire a többi holokausztfilm a hangsúlyt helyezi: a tragédia megjelenítésének stilizációját. Ezáltal olyan érzésünk támad, mintha tényleg ott lennénk a haláltáborban – nem nézők vagyunk, hanem résztvevők. Bár a fim nem tökéletes, de vitathatatlanul innovatív. Különleges hatásmechanizmusa által nemcsak a saját szűkebb műfajában, hanem az egész filmművészet vonatkozásában mutat valami újat; és hát, ugye, elméletileg ez lenne a művészeti alkotások feladata. Külön bravúr, hogy közben a nézők is érdeklődéssel fogadták az alkotást, és szintén biztató jel, hogy már Amerikában is kapott néhány elismerést, nemrég jelölték a legjobb külföldi film Golden Globe díjára.

Jó érzés pont olyankor írni a visegrádi négyek Oscarra nevezett filmjeiről, amikor valós esély van rá, hogy magyar lehet a befutó. Azonban, lelkesedés ide vagy oda, az Akadémia döntése kiszámíthatatlan, a konkurencia pedig erős. Marad hát a remény. És ha most nem jön is össze, még mindig van okunk bizakodni – a négy alkotásból három egy-egy új rendező, új hang játékfilmes bemutatkozása. Előttük a jövő.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"213022","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Molnár Csaba