A túlélésnek is ünnepe

Drégely vára A 60–70 ezer főnyi török sereg 1552. szeptember 9-én fogta körül Eger várát. Kapitánya, Dobó István kétezer emberével öt héten keresztül az ostromlók valamennyi támadását visszaverte. Sőt, időről időre kitörésekkel nyugtalanította a fáradó törököt. Október 18-án Ali budai pasa és Ahmed nagyvezír feladta az ostromot, és elvonult a vár alól. Itt tehát győzelemről van szó, hiszen a török nem törhetett át a „Felvidék kapuján”. Bár Tolnai Világtörténelme szerint az „Eger alatt vívott harcok tényleges siker helyett inkább az erkölcsi nagyság példáit mutatják”, Tinódi Lantos Sebestyénnek és Gárdonyi Gézának köszönhetően diadalként idézi a nemzeti emlékezet.

A történelmi tudat sajátos „ranglistáján” ezután az olyan harci cselekedetek következnek, amelyek a magyarság és a vele együtt élő és küzdő népek számára vereséggel végződtek, a legyőzöttek heroizmusa mégis elbizonytalanította, megingatta és erkölcsileg is „lefokozta” az ellent. Ragyogó példa erre Szondi (Szondy) György várkapitány hősiessége, aki 1552. július 4–10-e között 146 emberével az utolsó vérig védte Drégelyt Ali budai pasa tízezres túlerejével szemben. „Ő álla halála vérmosta fokán, /Diadallal várta be végét” – emeli őt mintegy piedesztálra Arany János a Szondi két apródja című versében.

Eger vára De mit kezdjünk az olyan ütközetekkel, amelyekből nem népeink kerültek ki győztesen, és a csatamezőn erényeiknek, erkölcsi helytállásuknak sem adták igazi tanújelét? Hogyan emlékezzünk például az 1552. augusztus 10-én zajlott palásti csatára, amelyben Teuffel Erasmus (vagy ahogy Tinódi is nevezte: Ördög Mátyás) zsoldoscsapatait éppen a Drégely alól a bányavárosok felé törő Ali serege verte szét? A kérdésre a csata (1552. augusztus 10.) 450. évfordulóján, 2002 augusztus 12-én Paláston megrendezett történészkonferencia egyik előadója, a magyarországi Varga J. János professzor Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből vett idézettel adta meg a felelet: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”. A legigazibb tulajdonunk pedig az, ha mindig, minden évfordulón együtt emlékezünk diadalainkra, erkölcsi győzelemeinkre és túlélésünkre.

„Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.

Ah, de romod tetején az örök hír égi virága Csillagi fényében századok óta virúl.”

(Kölcsey Ferenc: Drégel)