A törvény

Ige: „Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjér#l, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül....“

(II Mózes 20,13, olvasandó 17-ig)Egy-egy társadalmat, demokráciát sokféle mérce szerint értékelhetünk. Talán mégis legfontosabb az, milyen stabil a jogfolytonossága, hogy az a törvény, amely tegnap érvényes volt, az holnap is az lesz, és ha valamely rendelet alapján ma valamit teszek, azért holnap nem fognak elítélni. Vannak országok, ahol az alaptörvények több száz éve érvényesek, és voltak rendszerek, melyek zászlajukra azt tűzték jelszó gyanánt: „a múltat végképp eltörölni“..., s végül maguk is ugyanerre a sorsra jutottak. Vannak rendeletek, melyek már a megszületésük pillanatában is embertelenek voltak, mert egy nemzetet ítéltek kollektíven bűnösségre, mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá. S vannak történelmi pillanatok, amikor a „múltat be kell vallani“, mert e nélkül nincs továbblépés.

Ilyen gondolatok ébrednek az emberben, mikor bibliaolvasásunk során rátalálunk Isten törvényére, a Tízparancsolatra. Az emberiség történetének talán leghosszabban folyamatosan érvényes törvénye ez, hiszen több mint háromezer éve annak, hogy Isten Mózes közvetítésével Izraelnek adta. Később a Biblia elterjedésével a keresztyén közösségekben is az Isten tiszteletének és az emberi erkölcsnek meghatározó alapjává lett. Vajon miben rejlik ennek a törvénynek ez állandósága?

Először is abban, hogy itt maga Isten a törvényadó. Nem Mózes, nem a király nem más uralkodó osztály, még csak nem is szabadon választott parlament, hanem maga a teremtő Isten. Az, Aki kezdetben a káoszból kozmoszt teremtett, és teremtményeire azt mondta, hogy jók. Aki elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és most választott népe számára is világos útmutatást, maradandó rendet ad. Ennek a törvénynek állandóságát a törvényadó személyének állandósága garantálja.

Másodszor abban, hogy ezek a törvények a szövetség igéi. Nem egy despota úr önkényének diktátuma, hanem a szabadító Isten választottait néppé formáló rendelete. Amíg Egyiptomban voltak, addig Egyiptom törvényei a zsidókra is érvényesek voltak, sőt egy rabszolga népnek még törvény sem kellett. Mert amit urai mondtak, az volt számára a törvény. De a nyomorúságban Istenhez kiáltottak, mert tudták, hogy az a föld nem végső hazájuk, és Isten megszabadította őket. Ez a nép először átélte Isten szabadítását, és azután kapta a szövetség törvényét.

Harmadszor pedig abban rejlik állandósága, hogy ez az ember javát szolgáló törvény. Sokszor gondolja azt az ember, főleg míg fiatal, hogy a törvény olyan számára, mint egy ketrec, amely csak szabadságát korlátozza, és kitörni belőle nem csupán virtus, hanem az önmegvalósítás előfeltétele. Pedig ez a törvény sokkal inkább olyan korlátra hasonlít, amilyeneket egy-egy veszélyes útszakasz mentén láthatunk, mely egyáltalán nem a haladásban akadályoz meg bennünket, csupán attól akar megvédeni, hogy veszélybe kerüljünk, szakadékba zuhanjunk. A törvény zsidó elnevezése, a Tóra is erre utal, hiszen olyan útjelzőt, cölöpöt is jelöl ez a szó, melyet követni a sivatagban a biztos célba érés előfeltétele.

A keresztyén ember is sokszor esik abba a kísértésbe, hogy a Tízparancsolatot bezárja az Ószövetségbe, hogy a zsidók törvényének tekintse, ami rá már nem vonatkozik. A másik nagy kísértés pedig abban van, hogy megpróbálja a maga szája íze szerint, az időszerű korszellemnek megfelelően magyarázni. De bármiféle kibúvót keres is, bárhogy szeretné is megkerülni, valahol mindig megüti magát, könnyebb vagy súlyosabb sérüléseket szenved, ha összeütközésbe kerül vele. S végül rá kell jönnie, hogy igaz az, amit az Úr Jézus mondott: „Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből ...“

(Mt 5, 17–18)A szerző református lelkész