A tisztaság fél egészség

A tisztasági fürdőnek változatos és nagyon érdekes története van. Ötezer esztendős fürdőkultúráról beszélnek az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai. Egy fürdő maradványait is megtalálták, 7x13 méter nagyságú medencével, melyet oszlopsor választott el a kabinoktól. A krétai palotákban fürdőszobát és fürdőkádat találunk. Az antik fürdőkultúrát a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték, a provincia minden városában megtalálhatók a nyilvános fürdők. Róma városában hatalmas, fényűzően berendezett fürdők – mint pl. Caracalla vagy Diocletianus thermái – szolgálták a lakosság tisztálkodását, szórakozását, sőt művelődését is. A hideg, langyos, meleg medencéken, gőzfürdőkön kívül sportcsarnokok, könyvtárak is csatlakoztak a pompás fürdőépületekhez, melyeket mozaikok, falfestmények, szobrok díszítettek.

A Római Birodalom bukása után eltűnnek a luxusfürdők, de még a sötét évszázadokban sem hiányzik a tisztálkodás igénye. Tudunk a hun és avar fejedelmek fürdőiről; az óbolgárokról feljegyzik, hogy naponta fürödtek; a bizánci császárok pedig, ha útra keltek, bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal. A középkori várakban fából készült kádakban, dézsákban tisztálkodtak az emberek; a városokban pedig fürdőházak nyíltak, ahol a fürdősök, borbélyok borotváltak, köpölyöztek is. A fürdőházaknak meglehetősen rossz hírük volt, bezárásukra azonban mégsem erkölcsi megfontolásokból került sor, hanem azért, mert a járványokat terjesztették. Ebből aztán sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fürdés, mint olyan, egészségtelen. A higiéniai mélypontot Európa a 17–18. században érte el.

1640-ben jelent meg az igen elterjedt illemtan, a Lois de ia galanterie, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: „Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is.”

XIV. Lajos napi toalettje abból állt, hogy reggel parfümbe mártott kendővel letörölte arcát, s egy nemes úr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére. XV. Lajos korában a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével – Pompadour márkinő utasítására –, átalakították szökőkútnak.

De hogy magyar történeti adalékokkal is szolgáljunk e furcsa tisztaságiszony felől, bemutatunk egy részletet Bethlen Miklós önéletírásából. ĺme, hogyan vélekedett egy magyar főúr, ez az igen képzett, kitűnő férfi a 17. században: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.”

Ismeretes a törökök fürdőkultúrája; náluk a mosdás, fürdés vallási előírás volt. Budának a középkorban is látogatott hévizeit ők építették ki kupolás fürdőkké.

Érdekes azt is megemlíteni, hogy a dölyfös bécsi Hofburgban nem volt fürdőszoba addig, amíg Erzsébet királyné ki nem könyörögte felséges férjétől, Ferenc József császártól ezt a kiváltságot a maga számára. A berlini császári palotában pedig még rosszabb volt a helyzet. Ha I. Vilmos császár fürödni akart – mégpedig őfelsége minden héten egyszer megengedte magának ezt a luxust –, a közeli Hotel Adlonból hozatta át a palotába a bádog fürdőkádat.

A szappan

Liebig, a nagy német kémikus mondása szerint, valamely nép kultúrájának legbiztosabb mértéke a szappanfogyasztás nagysága. Hangzatos mondás, csakhogy nem egészen igaz. Számos ősi kultúrát ismerünk, melyben nem használták a szappant, de ismerték a fürdést. A görögök és rómaiak fürdőikben szappan helyett bizonyos földfajtákat, alkálitartalmú anyagokat alkalmaztak; ezt illatosították is. Egyszerű „toalettszappan” volt a babliszt.

Az idősebb Plinius szerint szappant, vagyis sapót először a gallok és a germánok készítettek, de nem tisztálkodásra, hanem a hajuk szőkítésére. A mai értelemben vett szappan első biztos említése 385-ből származik. 800 táján már általánosan elterjedt a szappanfőzés. Faggyút és hamuzsírt főztek össze nagy üstökben. A kenőszappant a 12. század óta ismerik.

A faggyúból főzött szappanok bizony nem voltak kellemes illatúak. A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni.

A múlt században terjedt el jobban a növényolajból készült szappan. Nagyüzemi gyártása William H. Lever nevéhez fűződik. Nemcsak kellemesebb illatú és jobban habzik, mint a faggyúszappan, hanem olcsóbb is, különösen ha melléktermékét, a glicerint nem hagyják benne, hanem só hozzáadásával kicsapatják belőle. A glicerin a robbanóanyagok gyártásának fontos alapanyaga. Az élelmes Mr. Lever néhány év alatt milliomos lett. Mi pedig, hölgyek és urak, legalább mosakodjunk!

Hát a ruhát mivel mosták?

Legtöbbször csak folyóvízben, patakokban vagy folyók partján; sulykolással távolították el a ruhából a szennyeződést. A fűre kiteregetett ruhát aztán a nap szívta szép fehérre. Nauszikaa, a phaiák királylány éppen ruhát mos társnőivel a tengerparton, amikor rátalál a hajótörött Odüsszeuszra. Gudrun, a fogoly germán hercegnő viszont kényszermunka gyanánt végzi a mosást – és az Északi-tenger hidegebb, mint a Földközi!

Már az ókorban is tisztították azonban a ruhát vegyszeres úton. Az úgynevezett derítőföld vagy kallóföld magába veszi a gyapjúból a zsírt, a lúgok a zsírral pedig oldható vegyületeket alkotnak. A fahamuból készült lúgot évezredekig használták ruha mosására. Ismerték a habzó anyagot tartalmazó szappangyökeret is.

A múlt században Fritz Henkel a mosószódát keverte vízüveggel – ő a mosópor atyja. (-váncsi-)