A „tetejére fordított” konzervdoboz titka

Amióta a kassai Löffler Múzeum kiállítótere két új helyiséggel bővült, gyakorta rendeznek kamarakiállításokat „elhanyagolt” helyi képzőművészek munkáiból. Az elmúlt héten Eckerdt Sándor grafikái kerültek sorra. A kiállítás rendhagyó, mivel alig három év terméséből ad ízelítőt. A merész és formabontó színpárosításairól ismert alkotó 1987-ben megunta a festést, és rátalált a grafikára. Szinte ifjonti hévvel vettette bele magát a munkába, a ceruza-, toll-, és tusrajzok ötletéért egy interjúban az otthoni konyhaasztalon díszelgő tál almát okolja.

A „Harc az almáért” címet viselő első rajz aztán sorban indukálta a többit. Főleg női testek kavarognak, fonódnak egymásba a térben, az idomok elnagyoltak, a papírról süt a spontaneitás, a játékosság és a simogató irónia. Összesen negyvennégy rajz született viszonylag gyors egymásutánban, Eckerdt 1989 szeptemberében állította ki őket, ekkor készült az a katalógus, melyet a múlt heti megnyitón ingyen osztogattak a Löffler Múzeumban. A hátlapon ott a mester címe és telefonszáma, ám felhívni már nem lehet, 1992-ben hirtelen elhunyt egy portréfilm forgatásának kellős közepén. A stáb azért befejezte a filmet, a kassai megnyitó közönségének le is vetítették. Eckerdt egy szót sem szól rajta, csak rajzol, méghozzá mindkét kezével. Erről is külön bejáratú elmélete volt: ha a zongorista tud egyszerre két kézzel játszani, a festőnek sem okozhat ez gondot. Valaki azt mondja róla a filmben, hogy a húskonzerveket tudatosan a másik végükön bontotta fel, nem hagyta magát befolyásolni a címke által, hiszen egy konzervnek nincs teteje és alja, az emberek kilencvenkilenc százaléka mégis a „tetejére” fordítja őket. A festészetben és a grafikában is irtózott a konvencióktól, a stílusbeli toposzoktól, készen kapott „konzerv-megoldásoktól”. A Löffler Múzeumban húsz rajza látható, és mivel a már említett katalógus tartalmazza mind a negyvennégyet, megállapítható, hogy Peter Tajkov, a kiállítás összeállítója remek munkát végzett, a legsikerültebb alkotásokat tette közszemlére. (Zárójelbe kívánkozik, hogy annak idején talán nem kellett volna nyilvánosság elé vinni valamennyi grafikát, bár igaz, hogy amolyan műhelylátogatásnak is minősülhetett a tizennégy évvel ezelőtti, mind ez ideig utolsó Eckerdt-kiállítás). Ezek a rajzok egyszerre részletgazdagok és elnagyoltak, viccesek és komolyak, tömörek és asszociatívak. A művészt izgatják a formák és a körvonalak, néhol szinte nonfiguratívba megy át, elkóborolnak az idomok, díszítőelemek lesznek belőlük, a rajzoló keze helyett a néző szeme fejezi be az íveket, köti össze a vonalakat.

A látszólagos félbehagyottság talán a vizuális túlmagyarázást hivatott megelőzni. Eckerdt meghagyja nekünk az orientációs lehetőségek szabadságát. Tőmondatokat rajzol, amelyekből minden normális ember ért. Mintha demonstrálni akarná, milyen kevés eszközzel ábrázolható az ábrázolandó. Két kedvencem a „Fél vagonnyi báj”, melyen a pár vonallal sejtetett vagon egyik felében kígyóznak a női testek, és a „Bohóc sokféle halála”, amely vonalak „szabad jegyzékéből komponált variáció egy témára”.

A rajzokon kívül láthatóak Eckerdt Sándor saját készítésű újévi üdvözletei is, sok humorral és frappáns megoldásokkal. Tényleg örülhettek az ismerősök, barátok, akik kaptak ilyet. Talán egyszer ezekből is születik majd egy minikatalógus.