A tehetséges szenvedélybeteg

Mundruczó rendezésében hiteles játékosok meggyőző társa. Akkor is jó, ha nem csinál semmit. Ha csak áll és hallgat. Mert úgy tud állni, és úgy tud hallgatni, hogy azt fájdalom, belső magány, kitaszítottság tölti ki. Szokványos értelemben Frecska Rudolf nem színész. Nincs róla papírja. Bizonyos szerepekre mégis sokkal alkalmasabb, mint bárki más, akinek ez a hivatása. A Frankenstein-terv „ifjú szörnye“ az a szerep. Belép a konténerbe, „odaég“ a falhoz, és onnantól fogva minden lépésének, minden gesztusának mázsás súlya van. Tehetség, érzékenység, szuggesztivitás, koncentrációs képesség - ez mind ő. A mostohaapját megformáló Derzsi János csak annyit mond róla. „Nagyon erős. A személyisége nagyon erősen hordoz valamit.“ Az anyját alakító Monori Lili azzal kezdi: „Esküszöm, szeretem.“ Aztán így folytatja: „Amikor a válogatás folyt, valahogy barátságtalanul viselkedett. Dolgozol? -kérdeztem tőle. »Igen, már nem.« Hú, mondom, az anyád! »Nem igen, mert nem öltem.« Na jó! Bíró Yvette-nek, a darab társszerzőjének is ő tetszett. »Az a kis lusta arcotok olyan hasonló!« - mondta. Rudi tényleg nagyon jó. A szeme is, ahogy néz. El is szégyelltem magam mellette, ahogy a válogatáson játszottam. Az agyamat. Ő nem játszott, csak nézett, és valami nagyon furcsa különösséggel a szemében. Stramm fiú. Tudja, hogy ami most neki sikerült, az még soha senkinek nem jött össze. Az intézet után drogelvonó, most meg már a Nemzetiben próbál. Ez így valódi karriertörténet. Nemrég még papoknál dolgozott a földeken, a drogelvonóban nem is vették emberszámba. Kornél segít neki, ahol tud. A társulat is vigyáz rá. Az intézetből néha engem is felhívott. Két-három órákat beszéltünk telefonon. Szeretem. Nagyon meghat, amikor a darabban a szívét hallgatja. Sajnálom őt, közben nekem kell a legundorítóbbnak lennem vele. A legszemetebbnek. Nekem ez irtó nehéz. A film illúzió. A színpadon egyedül vagy. Ő ezt is természetesnek veszi. Úgy mozog köztünk, mint hal a vízben. Kornél abszolút bizalmat szavazott neki. Ha elkezdené instruálni, lehet, hogy más lenne. Szereti. Ez a legjobb módszer, ezt alkalmazta.“
„A sorsa egy ház a színpadon, s én ebbe be tudtam költözni“ - fogalmazza meg a lényeget Mundruczó Kornél.
„Nyolcévesen kerültem az intézetbe - meséli Frecska Rudolf. -Valamilyen oknál fogva anyám nem tudott gyereket nevelni. Addig is nehéz volt neki, apámtól elvált egyéves koromban, s onnantól fogva magára maradt. Fiatalon szült. Tizennyolc évesen. Az intézetben elkezdtem élni. Egy ideig jó gyerek voltam. Jól tanultam, menő jégkorongozóként több csapatban játszottam. Utána elkezdtem romlani. Kamaszkor, rossz társaság. Elcsúsztam. Melléjártam az iskolának. Zuhantam egy pont után. Mindenbe belementem. Fogdában voltam, előzetesben, lopásokba, betörésekbe keveredtem. És elkezdtem drogozni. Tizenhat éves koromban besokalltak az intézetbeli felnőttek. Tipikus függő ember vagyok. Ha valami bejut a szervezetembe, amiről az agyam úgy gondolja, hogy neki az kell, mint most például a nikotin, akkor azért bármire képes vagyok. Meg kell szereznem. Azért is mindent megtettem, hogy anyag legyen.“
Ha nem kérdezném, akkor is folytatná. Első látásra zárkózottnak, megközelíthetetlennek tűnik, mégis pillanatok alatt megnyílik. „Voltak csúnya dolgaim. Még a saját társaimat is kiraboltam. Kellett a pénz anyagra. Anyám nem is látogatott. Tudom, hol él, valahol vidéken, egy hetembe sem kerülne, hogy ott álljak előtte. De nem érdekel. Nem az, hogy nem tudnék megbocsátani neki. Nem tudott nevelni, nem volt benne felelősségérzet, vagy anyagi gondjai voltak, mindegy, én egyáltalán nem ítélkezem. Csak nem akarom látni őt. Ha már eddig megvoltam nélküle, innentől kezdve felesleges kapcsolatot teremteni. Apámmal most nagyon jóban vagyok. Ő erősen tiltakozott az állami gondozás ellen, eltartani viszont ő sem tudott. Biztonsági őr, albérletben lakik, neki sem könnyű. Ő az intézetben is meglátogatott. Havonta egyszer elmentem hozzá, utána vissza, tanultam. Anyám egyszer volt ott, amikor én pont nem. Tíz éve nem érdeklődött. Most kollégiumban lakom Pesten, alternatív középiskolába járok, ahol szenvedélybetegek tanulnak, anyagosok. Májusban angolból és matekból érettségizem, aztán folytatom. Évfolyamok nincsenek, csak tantárgyak.“ Kísértések? - vetem közbe.
„Vannak. Olyankor iszonyú nagy erőre van szükségem. Bizonyos dolgokat eltolok magamtól. Én úgy tudok létezni, hogy csak ma nem anyagozom, csak ma elmegyek iskolába, csak ma teszek valamit azért, hogy ne a börtönben rohadjak meg. Hogy holnap mi lesz, fogalmam sincs. Attól függ, hogy kelek fel. A lényeg az, hogy másfél éve nem használok anyagot. A múlt - volt. Hetvennyolc kilóról ötvennégyre fogytam. A heroint is kipróbáltam, csak nem intravénásan. Vallásos vagyok. Az lettem. Ettől függetlenül bármi megtörténhet, mint régen. De a jó is, mert most az van. Jött Kornél, megtalált a drogelvonóban, kiemelt, feladatot adott, bízik bennem. Lehet, hogy innentől kezdve még jobb lesz minden. Leérettségizem, elmegyek főiskolára, lehet egy jó állásom. Az meg sem fordult a fejemben, hogy én kellek majd Kornélnak. Tíz perccel előtte jöttem meg a krumpliföldről, ami az intézet birtoka. Egész nap kapáltam, mindenem sajgott. Rendkívül agresszív közeg az ott, tizenöt gyerek, aki akarata ellenére van vidéken, csupa szántóföld, tanya, sok munka, napi hét szál cigi. Nagyon nehéz volt. Meg kellett védenem magam, különben lenyúltak. Onnan el kellett jönnöm. Az életben annak veszem hasznát, ha tudok rendesen dolgozni, kommunikálni. Ott egyik se ment, pedig az a fontos. A színházban személyiségváltást éltem meg. Most más közegben vagyok. De a kollégiumban is. Van egy srác, akivel nagyon jól tudok együtt tanulni, majd odaköltözik hozzám a szobába. Embert nem ölnék, de az a fiú a Frankenstein-tervben akár én is lehetnék. Szeretem ezt a helyzetet, bár vannak momentumok, amikor hangsúlyozni is kell. Jó csinálni, van kedvem hozzá nagyon. A színészek hihetetlenül jók velem. A másik darabot, A jeget is szeretem a Nemzetiben. Bennem is megvan az a sugárzás, az a megnyugtatás, ami a figurában, főleg a nőkkel szemben. Az sincs túljátszva. Ott is a jelenlétem a fontos, de van valami felvett személyiség is, amit könnyen tudok alkalmazni. Egyébként nem akarok színész lenni. Nincsenek ilyenfajta ambícióim. Legnagyobb vágyam az, hogy legyen annyi pénzem, hogy soha ne kelljen dolgozni, tanulni. Csak élni. Utazgatni, filmeket nézni. Illúziót kergetek, tudom. Ebben biztos vagyok. Ez nem fog összejönni soha. Az italnak ellenállok. Még egy pohár bort sem iszom, hogy ne legyen probléma. Csak a dohányzással és a kávéval van gondom. Függök tőlük. Végül is szenvedélybeteg vagyok. Ezt nem tudom kikapcsolni, ez végig fog kísérni az egész életemen. Nekem egy teljes újjászületés kellene. Akkor minden könnyebb lenne…“

Akkor is jó, ha nem csinál semmit. Mert úgy tud állni, és úgy tud hallgatni, hogy azt fájdalom, kitaszítottság tölti ki.