A szuperhős szobájának titkai

A Pókemberről szóló új epizód igazából azokkal a jelenetekkel érint meg, amelyekben a felsoroltak hiányoznak. S amikor Peter Parker (Andrew Garfield) kibújik a mezéből. Peter Parker ugyanis, ha megtér hanyag rendetlenségtől rokonszenves szobájába, szerethető köznapi fiatalemberként él, akiről nehezen hihető, hogy köze lehet az ámulatba ejtő szuperhős figurájához (ettől hatásos az átváltozása). Vannak gyengéi, gyöngéd és sebezhető, és viszonzatlan érzelmek miatt vívódik. Szenved a sikertelenségtől, és gyötrődik, ha nem értik meg. Szorong az árvasága miatt, ha szobájának magányában halott szülei hátrahagyott tárgyai, régi emlékek között keresi múltjának titkait. És elkeseredik, ha nem tud segíteni nagynénjén, aki felnevelte. Ilyen a mutáns pók csípésétől emberfeletti képességekkel felruházott Pókember, a szuperhős emberi arca, emberi létének háttere. Ebben a szférában rejtőzik némi dráma, igaz, nem olyan mélységű, amiből kitelik egy lélektani mozi, csak olyan sekélyesebb, ami érzelmi töltetével képes emberi léptéket adni egy gépóriásokra és áramütésekkel bénító szupergonoszra alapozó akciófilmnek. Ahhoz szintén elég, hogy a néző azonosulni tudjon a jóért küzdő Pókember emberi másával. A csodálatos Pókember 2. pozitív érzelmi feltöltődésre más lehetőséget nemigen kínál. Negatív vonalat igen, s azt nagyon jól: Harry Osborn (Dane DeHaan) gonosszá, Zöld Manóvá változását. A film karaktervezetés szempontjából az ifjú Osborn jellemábrázolásában a legerősebb. Parker és Gwen Stacy (Emma Stone) kapcsolata sem igazán pozitív építkezésű. Hollywoodi sémát (emelkedőket és buktatókat) követő viszonyuk langyos, közös jeleneteik nem parázslanak. Ez nem a két színész hibája, mert ők ütősen ott vannak a helyzetekben. Találkozásaik alkalmával nem dúl a romantika, unalmas, semmitmondó párbeszédekkel telnek a randik, alig van elmozdulás a holtpontról. Parker udvarlási taktikája messze van a Humphrey Bogart-i szívdöglesztő klisétől. A fiú inkább azon dilemmázik, megtartsa-e Gwen apjának (az előző részben) tett ígéretét, vagyis azt, hogy nem fogja ostromolni a lányt, vagy merje-e vállalni az érzelmeit. Az akciókat – amelyekben természetesen Peter Parker védelmező, bűnözőket üldöző, gonosz ellen harcoló szuperhős-alteregója viszi a prímet – szemmel is nehéz követni, nem még értelemmel. Így aztán a kívülálló (a néző) nem egészen tudja, mi a tét, miért az a fene nagy csetepaté a teljesen elsötétült, áram nélkül maradt New Yorkban. Szemet gyönyörködtető látványt kínál ugyan a film, de amikor elrugaszkodik a valós emberi képességek, a realitás mezejéről, jó zenét illusztráló mozgalmas akciók pergő klipfolyamaként jelenik meg a Pókember ragacsos röpködése. Hiányzik az átütő sztori, ami mindent összefog, s ami bevonz a film valóságába. Anélkül csak a mítosz és a látvány hat.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"148919","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]