A szöveg mint provokáció

# Míg egyes kritikusok számára Hazai Attila írásai pongyolák, narcisztikusak, sőt Hazai olyan szemfényvesztő dilettáns író, aki kihasználva a ’90-es évek kritikai és irodalmi életének ellentmondásait vívott ki bizonyos fokú (el)ismertséget, addig más olvasói, értelmezői számára Hazai a magyarországi minimalizmus egyik legnagyobb alakja, akinek írásaiban a ’90-es évek alternatív vagy műanyag kultúrájára ismerhetünk.

Hazai Attila eddigi köteteiben – Feri: Cukor Kékség, Szilvia szüzessége, Budapesti skizo, Soros Feri: A világ legjobb regénye – olyan alakok és helyzetek bukkannak elő, amelyek a ’90-es évek frissen kialakuló magyar fogyasztói társadalmára utalnak: újgazdag vállalkozók, könnyűdrogokkal élő, éjszakázó egyetemi ifjak, rockzenészek, takarékos, elszegényedő nyugdíjasok a novellák szereplői. Bár meredeknek tűnik, megkockáztatható, hogy a jelenlegi magyar prózairodalmat tekintve Hazai írásaiban találkozhat az olvasó a leginkább azonosítható módon a kilencvenes évek magyar társadalmának kasztjaival. Vagyis mindvégig ott kísért a Hazai-novellák olvastán az az érzés: ezek az írások nem jöhettek volna létre a ’90-es évek Magyarországa nélkül, ott van mögöttük ennek az évtizednek a levegője, életérzése.

Tény azonban az is, hogy Hazai majd minden írása valamiképpen a megszokottat támadja, fenntartva egyfajta anarchisztikus jelentéstartományt szövegeiben. A majommal lefolytatott közösülés megjelenítése (Szex a nappaliban) éppúgy teret adhat az elutasító olvasói attitűdnek, mint A szar című opusz, amely a szar büdösségének problémájára keresi a választ 21 sorban, vagy Az ötlet című, Örkény-egypercesekre reflektáló szöveg, amely érdektelen információival nem is annyira az abszurd, ironikus-groteszk jelentéstartományokat szólaltatja meg, hanem inkább az üres kód abszolút uralmát terjeszti ki a szöveg fölé.

Hazai prózái minduntalan azzal a kérdéssel szembesítenek bennünket, hogy mit várunk el az irodalomtól, milyen elvárásokkal közelítünk a művészet, a szépirodalmi szöveg felé. Azért provokatívak ezek az írások, mert több értelemben is a határokon helyezkednek el. Nemcsak arról van szó, hogy ezek a novellák keverik a magas és az alacsony irodalom regisztereit, hanem arról is, hogy sokszor próbára teszik olvasójukat. Talán nem túlzás az a megállapítás sem, hogy Hazai novellái a határokon helyezkednek el. Legtöbbször a normalitás és az extremitás közti határon egyensúlyoznak, az elvárhatóság, az ígéret, illetve a beteljesülhetetlenség témáit variálják. Nyugodt, laza stílusa – annak ellenére, hogy a szereplők lelkiállapota zaklatott lehet – egyfajta cinizmust közvetít: nyugodt, laza őrületet. Ezzel a cinizmussal veti alá kísérleteknek a szereplőket: mi történik akkor, ha Irma néni leejti a kukoricakonzervet, ha Karcsi bácsi leejti a kolbászt, ha Pötyi kiesik a mikrobuszból, ha Árpi állja a szavát… Ezek a különös kísérletek általában parodisztikus jellegűek, s csak a kísérlet tematizálásában emlékeztetnek a naturalista analízisre, a zolai kísérleti regényre. Néha sajátos kémia lengi körül a Hazai-szövegeket, belső folyamatok kémiája, manipuláció a különféle drogokkal; az Egy vérrög története viszont teljes egészében a Hazai-féle kémiának, kémiai látásmódnak van alávetve.

Hazai szövegeivel szembesülve folyton felvetődhet a kérdés: miért fontos ezt olvasnunk? Miért olvassuk ezt még mindig? Gyakran teljesen érdektelen témák, didaktikus és leíró részek váltakoznak egymás után. S ilyenkor ott érezzük a narrátor örömét, ahogy élvezi, hogy pertraktálhatja olvasóját. Mintha Hazai írásainak nem lenne érdekük, hogy az irodalmiság, a kánon, a hatalom folytatásai legyenek, mint a megszokott szépirodalmi szövegek. Innét érezhető Hazai szövegeinek irodalomellenes éle: az önmagába írt nonkonformitás trópusa. Ez az a trópus, amely szinte minden szövegben jelen van: a provokáció retorikája. Nem túlzás tehát azt állítani: csak az válik Hazai bennfoglalt jó olvasójává, aki képes kitenni magát e szövegek provokációinak.

(Hazai Attila: Szex a nappaliban, Balassi Kiadó, Budapest, 2000)