A szörnyek a nyomunkban vannak

A streamingszolgáltató hatszor ötven percben tálalja nekünk ezt a megrázó családi drámát, amely egyben krimi, társadalmi kórkép a nyolcvanas évek New Yorkjából és politikai thriller is. Egy kicsit soknak tűnhet ez így felsorolva – és valóban túl sokat markoltak az alkotók, főleg Lucy Forbes rendező és Abi Morgan forgatókönyvíró. A két brit (!) hölgy a harmadik rész közepéig remekül építi a New York-i történetet, egyre izgalmasabb mellékszálak bontakoznak ki, nyugtalanító részletek kerülnek felszínre, apad a remény, hogy a kisfiú élve előkerül. Aztán fokozatosan minden felhígul és összekuszálódik, mint egy túl sok zsinóron rángatott báb mozgása. És a végére szépen felvonultatják az összes amerikai filmes klisét.

Ezt a sorozatot a sötét tónusú operatőri munka (Benedict Spence) és az első osztályú színészi játék menti meg. A kulcsszereplők kiváló alakítást nyújtanak, a forgatókönyv megbicsaklásait is hihetővé tudják tenni, és nem mellékesen enyhítik a sok tipizált, papírmasé mellékszereplő által okozott kárt. Persze elsősorban Benedict Cumberbatch brillírozik, tőle mára már szinte megszokhattuk a magas színvonalat, bármiben szerepel is. Egyértelműen „egysztáros” történetről van itt szó: ő szerepel a plakáton, minden jelenet róla szól, amelyben feltűnik, és az egyik executive producer is ő volt.

Egy rossz házasságban élő bábszínészt játszik, aki egy Muppet Show-szerű gyerekműsorban keresi a kenyerét. Vincent egyre többet vitázik telhetetlen főnökeivel, amiért azok a nézettség feltornászása érdekében egy új bábkaraktert kérnek tőle. Kisfia, Edgar (Ivan Morris Howe) kitalál egy Eric nevű szörnyet, saját félelmeit rajzolva bele a figurába, de apja nem igazán érdeklődik Erik iránt. Amikor a kilencéves gyerek egy szülői veszekedés végighallgatását követően életében először egyedül indul iskolába, nyoma vész. Pedig csak tízpercnyire van a suli, és szinte végig veszik őt az ipari kamerák. Az újra megvizsgált felvételeken egyre több furcsaságot talál Michael, az elhivatott rendőr, akit McKinley Belcher III alakít, szerintem nem túl meggyőzően, szinte nulla arcmimikával. (Apropó: vajon voltak már a nyolcvanas évek elején New Yorkban fekete nyomozók vezető pozícióban?). A rasszizmus témáját is megcsillantja a forgatókönyv, de nem igazán futtatja ki ezt a szálat (sem), és a közepes tehetségű mellékszereplők miatt sem igazán érezzük át a kapitányságon belüli harcokat. A főnyomozónak ráadásul van egy titka: meleg. Otthon ápolja AIDS-es partnerét, szóval ezt a nyolcvanas évekbeli forró témát is kipipálják az alkotók. (Itt már érezzük, hogy túl sok ez egy olyan sztoriba, ahol nem a nyomozó a főszereplő.)

Cumberbatch azonban elemében van: fokozatosan esik szét, lappangó alkoholizmusa felszínre tör, elmarja magától kollégáit, barátait, feleségét, teljesen egyedül marad démonaival, vagyis az őket megtestesítő Erikkel. Be akarja építeni a szörnyet a bábműsorba, mert szerinte ha a kis Edgar meglátja saját kreálmányát a tévében, tudni fogja, hogy apja szereti őt, és hazamegy. Elég naiv terv ez, de tökéletesen érzékelteti a kétségbeesést és marcangoló önvádat, amit Vincent érez. Figyelemre méltó a feleséget játszó Gaby Hoffmann, aki a rendelkezésére álló szűk keretek között is nagyot alakít, egyenrangú partnere a sorozat sztárjának. Vincentről lassan megtudjuk, hogy szeretet nélkül nőtt fel, és ennek következtében teljesen elhidegült szüleitől. Ezért úgy gondolja, nem volt jó apa, mindent elrontott, amit csak lehetett.

Az Eric legnagyobb érdeme, hogy részletesen bemutat egy nagyvároson belüli, néhány háztömbnyi mikroközösséget. A szereplőknek közös múltjuk van, mindenki ismer mindenkit, legalább látásból, és vannak íratlan szabályok. Valahogy úgy, ahogy Robert De Niro csodálatos Bronxi meséjében. A társadalmi osztályok közti szakadékok szintén kirajzolódnak. Vincent édesapja, aki sosem törődött a fiával, dúsgazdag ingatlanbefektető magas politikai kapcsolatokkal, és Vincent természetesen nem kér az anyagi segítségéből, önállóan akarja eltartani kis családját – ez is jól bevált amerikai filmes klisé. De pont a neveltetése miatt semmit sem tud az alsóbb osztályokról, saját kis művészi buborékjában él. Megszállottan csinálja a tévéműsorát, amely tulajdonképpen gyermekkori szeretetéhségének kivetülése.

A metróban meghúzódó hajléktalanok földalatti világának pokolpárhuzama szintén remek, itt elsősorban a berendezőt, Alex Holmest illeti elismerés. Ő egyébként a lakásbelsőkkel és az alvilág fellegvárának számító Lux klub dizájnjával is remekelt – ráadásul ausztrál, szóval a fene tudja, honnét ismeri ennyire a nyolcvanas évek New Yorkját, és honnét szerzett például kazettás diktafont, videómagnót vagy vonalas telefonkészüléket...

Az ilyen nüanszok miatt éri meg végignézni ezt a történetet. A magyar szinkronról időnként érdemes átkapcsolni az eredetire, mert a kitalált bábműsorhoz remek dalt komponáltak, Eric, a szörny pedig Bene-dict Cumberbatch elmélyített hangján szólal meg. A dialógusok, amikor ők ketten „egymással” vitáznak, tényleg lehengerlőek.

A sorozat tanulságát pedig többször is szájba rágják a nézőnek, úgyhogy én sem hagyhatom ki: az igazi szörnyek nem az ágy alatt vannak.