A hősi vadnyugat túloldalán

Gyerekekkel viszont ne nézessék meg, mert a felét sem értenék, amit pedig igen, az felzaklatná őket és rosszul aludnának. A western meghatározás ugyanis ezúttal nem hőstörténetet, nem hagyományos „cowboy-filmet” takar. Indiánok is csak egyetlen jelenetben szerepelnek, ott is elég konszolidáltak. A vadnyugati környezet ezúttal csak a társadalmilag elfogadott nemi szerepeket kidomborító közeg, játszódhatna a történet egy autószerelő műhelyben vagy bányában is. De ha már a tehenészek világába csöppentünk, a rendező bemutatja annak hétköznapi, kevésbé hősies oldalát, hogy a mítosz mögé lássunk.

Más kérdés – amelyet itt és most nincs hely elemezni –, hogy eleve érdekes, ha egy nő rendez westernt, mert egész másként közelít a műfajhoz, mint egy férfi. Egy családot, jobban mondva testvérpárt látunk, ahol az egyik fivér igazi izmos, koszos, erejét fitogtató macsó, a másik finom, kövérkés úriember. Előbbi állandóan „beszólogat” utóbbinak, így mehet ez már kamaszkoruk óta. Pedig Phil (Benedict Cumberbatch) nem egy tanulatlan bunkó, ha annak is tűnik a film közepéig. Egyszerűen alkalmazkodott a környezetéhez, és tekintélyt vívott ki magának – emberei tisztelik, és nem csak azért, mert ő a főnök. George (Jesse Plemons) ezzel szemben a húszas évek Amerikájának új rétegéhez, a jó illatú, művelt vidéki ariszokráciához vonzódik, ezt öltözékével és választékos modorával is hangsúlyozni kívánja. És mivel a társadalmi elvárásokhoz hozzátartozik a feleség, azt is kerít magának. Persze azért némi szerelemről is beszélhetünk a jól menő farmer és az özvegy vendéglősné között, de ne várjon senki elsöprő szenvedélyt – ők ketten racionálisan gondolkodó, magányos emberek, akik azért kapaszkodnak össze, mert úgy gondolják, kettesben könnyebb lesz.

Az asszony (Kirsten Dunst) egy finom, érzékeny fiút hoz ebbe a házasságba, aki feminin alkatával nagyon kilóg a vad környezetből, illetve meg sem próbál belesimulni. Peter (Kodi Smit-McPhee) elsőéves az orvosi egyetemen, és már a történet elején szembekerül Phillel. A feszültség egyre nő köztük, és a néző érzi, hogy valaki számára végzetes lesz ez a hirtelen jött rokonság, A tragédia végig ott lóg a levegőben, egyre nyomasztóbb a hangulat, csak azt nem tudjuk, ki lesz az áldozat, ki húzza a rövidebbet. És azt is érdekes megfigyelni, hogyan használja a rendező-forgatókönyvíró a Zongoralecke lélektani jellegzetességeit ebben a teljesen más környezetben. Itt is idegen, zord közegbe kerül egy nő, itt is központi szerepet kap egy domináns, uralkodó típusú férfi és egy megtaposott lelkű gyerek, akihez külön „használati utasítás” kell. Sőt, még egy zongora is előkerül, amely itt is szimbólummá válik. A szereplők közti viszony már alapjáraton bonyolult, ráadásul folyamatosan változik, a motivációkra pedig csak utólag derül fény. Philnek például van egy gyenge pontja. Peter pedig egy idő után nyitni kezd a rettegett Phil felé, nem tudjuk, miért. Vajon alkalmazkodni kíván a helyzethez az édesanyja kedvéért, akit Phil látványosan megvet? Vagy esetleg van valami hátsó szándéka? Ennél többet nem árulok el, hiszen magát a címet is csak a legvégén érthetjük meg.

A kutya karmai közt szereplőgárdáját remekül válogatták ki, mindenki nagyon jó benne, a legutolsó konyhalányig. De Benedict Cumber- batch élete alakítását nyújtja. Egy olyan szerepben, amely a lehető legtávolabb áll tőle, illetve az általa eddig játszott karakterektől. Az elején ugyan volt némi bizonytalanságérzet bennem a gonosz, durva macsót látva, úgy éreztem, Cumberbatch túltolja a karaktert, átesik a ló másik oldalára. De fokozatosan rájöttem – és ezzel nyilván nem voltam egyedül –, hogy maga a karakter, azaz Phil igyekszik leplezni valamit ezzel a viselkedéssel. A színészet magasiskolája látható itt, kettős csavar, szemfényvesztés és őszinteség egy csomagban.

A Zongoraleckéhez is sokat tett hozzá a zene (Michael Nyman fő dallama hatalmas sláger lett), és itt is fontos. A Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood most mutatkozott be filmzeneszerzőként, és máris Golden Globe-ra jelölték, teljesen megérdemelten: ez a (természetesen gitárközpontú) muzsika úgy olvad a filmbe, hogy közben domináns is. Hangulatot teremt, sokáig megmarad bennünk, ám nem agresszív módon mászik fülbe. A szinte ismeretlen operatőr, Ari Wegner is kiváló, képeiről csak úgy sugárzik a feszültség, akkor is, ha csak egy dombot látunk. A farmot sikerült a maga nyerseségében megmutatnia, a belső helyszínen játszódó jelenetek képkomponálásával pedig segíti a szereplők közti viszony, valamint a különböző jellemek ábrázolását. És ennek kapcsán jó párszor be is csap minket, a rendezővel kooperálva.

Mert itt nem mindenki az, akinek látszik. Csak a legvégén derül ki, kiben lakik a gonosz valójában. De pszt!, már ezzel is túl sokat mondtam…