A színházzal tisztelettel kell bánni

Dráfi Mátyás a Gazdag szegényekbenDömötör Ede felvételeNagy kék mappa, és egy csillogó érem – mutatja, de nem akar róla beszélni. Ehelyett büszkén átnyújt egy kézzel írt üdvözlőkártyát, amit egy rajongótól kapott. Gratuláció a díjhoz, és köszönet a sok színházi élményért. Ezért érdemes csinálni – lebegteti a kis kártyát, és a kezdetekről kezd mesélni...

Számomra nem volt kérdés, hogy milyen pályát választok: mondhatni, beleszülettem a színész szakmába. Édesapámat nem ismertem: azon az éjszakán halt meg, amikor én születtem. Nevelőapám – Lőrincz János – a háború utáni magyar színházi élet felélesztésével foglalkozott. Megszervezte Pozsonyban az első magyar színjátszó együttest, a Déryné Színkört, így gyermekkoromat színházak öltözőiben és kultúrházak dohos pincéiben töltöttem; rengeteget utaztam velük. A gyerekszerepek nagy részét én játszottam, és lassan-lassan belenőttem a nagyobb szerepekbe is; nem volt hát más alternatíva, természetes volt, hogy csak ezt akarom csinálni. Ezen tények ismeretében könnyebb megérteni, miért álltam ki mindig a vidéki vendégszereplések, a tájolások mellett. Akkoriban egy-egy ilyen estén tényleg ünnepnek számított az, hogy magyarul szólhatunk a színpadon, és, hogy a közönség magyar szót hallhat.

Ezután következett a főiskola.

A háború után az első magyar jelentkező én voltam. Bevallom, elsőre nem sikerült – állítólag sziszegtem. Meglátott az akkori színházigazgató, és elhívott játszani Komáromba. Szerencsém volt, mert 17 évesen kerültem a színházhoz, és innen mentem újra felvételizni a főiskolára. Miután felvettek, megkérdezték, hogy nem akarok-e szlovák színész lenni? Mondtam, hogy ez nem csak úgy megy; különben is rám Komáromban van szükség. Ez negyvenöt éve volt. Nem lett belőlem szlovák színész, de magyarországi színész sem.

Milyen előadásokat játszott akkoriban a MATESZ?

Meglehetősen kiegyenlítetlen színvonalú darabokat játszottunk: előírás volt az évi egy „csehszlovák”, illetve szovjet darab színpadra állítása. A komáromi színháznak van egy óriási szerencséje: mindig olyan nagyszerű színészgárdája volt, hogy a silány darabokból is készülhettek jó előadások. Akkoriban még tódult a közönség a színházba, rengeteg teltházas esténk volt. Aztán jött a televízió, és rengeteg dolog megváltozott.

A hatvanas években nagyon nagy szeretettel fogadták a színházat Pozsonytól Ágcsernyőig mindenütt. Akkoriban évente nyolc bemutatónk volt, ezekkel mind tájoltunk keleten és nyugaton is. Egészen 1990-ig működött ez a tájolás. Aztán az intendatúra ideje alatt mindenáron be kellett bizonyítani, hogy a színház épülete ki van használva: reggeltől estig kellett valaminek történnie, nehogy bezárják. Bevezettük a délelőtti előadásokat, és szegény diákoknak válogatás nélkül játszottunk mindent. Egyetértek a délelőtti mese-, illetve diákelőadásokkal, de a felnőtteknek szóló előadásokat csak este szabad játszani. Akkor tud a színház igazán ünneppé válni.

Meglehetősen kiábrándultam néhány mai pedagógusból, mert, bizony, nagyrészt rajtuk múlik, hogy mikor és hogyan járnak a diákok színházba. Kicsit több felelősséggel kéne a felvidéki magyar kultúrával bánniuk. Sokan viszik a diákokat Magyarországra színházba, időnként nem is túl magas színvonalú előadásokra, Komáromot pedig elhanyagolják.

Milyen előadásokban láthatja önt idén a közönség?

Már nyugdíjas vagyok, ezért megválogathatom a szerepeket. Most szlovákul játszom Osvald Záhradník Menedék című színdarabjában, méghozzá Budapesten. Nemrég volt a bemutató, és nemsokára elkezdjük járni vele a magyarországi szlovákok lakta vidéket. Páran megszóltak ezért, mondván, hogy magyar létemre ne játsszak szlovákul. De miért ne? Ha beszélem a nyelvet, akkor mi a gond? Ez csak egy vendégszereplés. Bár tudnék franciául! Akkor elhívhatnának Párizsba is... Komáromban játszom még a Gazdag szegényekben, és az Ármány és szerelemben. A Teátrum Színházi Társulással pedig egész évben járjuk a vidéket, és elvisszük a magyar szót és a magyar kultúrát a legkisebb faluba is.

A tavalyelőtti évadban nagy vitát váltott ki – többek között az Álom című előadás kapcsán – az a kérdés, hogy mennyire lehet a klasszikusokat aktualizálni. Ön ebben a kérdésben határozott álláspontot képviselt.

Mi lenne, ha Herbert von Karajan azt mondaná: „Csajkovszkijnak ez a D-dúr hegedűversenye nagyon szép... de annyira kemény. Én azt az utolsó tételt átírom mollba...” De milyen jogon? Ugyanezt gondolom a klasszikusok modern átértelmezéséről is. A színházzal tisztelettel kell bánni: egy Shakespeare-t nem lehet kiforgatni. Nem lehet az adott kortól, amelyben a mű született, csak úgy elvonatkoztatni. Természetesen vannak dolgok, amiken változtatni kell: a tizenhatodik században öt-hat órán keresztül tartott egy előadás. Ezt a mai közönség nem bírná ki, ezért dramaturgiai munkával rövidíthetünk a darabokon, de az értelmének meg kell maradnia. Hamlet mondja vándorkomédiásoknak, hogy: „A színház feladata most és eleitől fogva az volt, és az marad, hogy tükröt tartson, mintegy a természetnek. Felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század tulajdon alakját, lenyomatát. No, már ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja.” Ha valami aktuális volt négyszáz évig, akkor ma is az, és nem kell aktualizálni.