A szél neve

Hatalmas a választék, kedvemre lubickolhatok. Nem, nem, ez így túl könnyű! Tételezzük fel még azt is, hogy szorult belém némi szépérzék. (Miért ne? Attól, hogy fantasy-rajongó vagyok...) Ez így már valamivel bonyolultabb. Először is megriaszt a sok ízléstelen könyvborító. (Vajon miért gondolják a kiadók, hogy aki ilyen könyveket olvas, az szükségszerűen ízlésficamban szenved?) Megpróbálom magam túltenni rajta. Találomra leveszek egyet a polcról, borítójáról egy szimpatikus barlangi troll vicsorog rám. Beleolvasok... Még az első bekezdésen sem vagyok túl, és máris nyúlnom kell a következőért. Nini, ezen meg egy vélhetően elragadónak szánt tündeherceg tűnik elő a rózsaszín ködfátyolból. A nyelvi színvonal ezúttal is a borító szintjét hozza. Aztán megakad a szemem egy testes példányon: semmi troll, semmi tünde, semmi rózsaszín. A cím biztató: A szél neve. (Lényegesen jobban hangzik, mint Az orkok tanyája vagy a Rhllaggar bosszúja.) A szerző nevét nem ismerem: Patrick Rothfuss. Kinyitom. És ebben a pillanatban valami történik.

Egy másik világban találom magam. Igen, ez az, ezt várom el egy tisztességes fantasytől. A hangütés eltér a megszokottól: talányos, de semmiképpen sem zavaros. Magyarul is szépen szól. (Köszönjük meg a fordítónak és a szerkesztőnek.) A helyszín nem túl eredeti: egy kocsma, ősidők óta a mesélések színtere. Az elbeszélő-főszereplő – Kvothe, alias Kote a vörös hajú kocsmáros (akiről persze kiderül, hogy nem egyszerű kocsmáros) – viszont hamar belopja magát a szívembe. Nem egy Sebezhetetlen, semmi köze az irreális műhéroszokhoz. Inkább nagyon is emberi. És nagyon jól mesél. Pontosabban nem is ő mesél, hanem Rothfuss, akiről időközben sikerült kiderítenem, hogy egy nagyjából korombeli amerikai férfi, akinek ez az első könyve. (Nem mondom, jól kezdi. Csak így tovább, Patrick!) És hamar rá kell jönnöm arra is, hogy fájdalom, nem én vagyok az első, aki őt felfedezte. A regény a 2007-es amerikai megjelenése óta nemzetközi bestseller lett.

Jogos az elismerés. A szél neve tényleg az, aminek a reklámszövegek is hirdetik: elsőrangú mese. A műfaji kliséket vagy elhagyja, vagy megpróbálja finoman beépíteni a maga világába. Persze a fiatal hősnek itt is van egy bölcs és öreg tanítómestere (aki azonban feltűnően gyorsan eltűnik a képből), vannak félelmetes ellenségei (de hát a hősnek csak rá kell szolgálni valamiképp a hősi rangra) és bizony megjelenik egy titokzatos szépség is (hozzá kell tenni azonban, hogy a hölgy korántsem egy agyatlan szexbomba, aki félig elszakadt bikiniben feszít a hős mellett és csak tőmondatokra futja neki). Bizonyos részeknél eszünkbe juthat ugyan Christopher Paolini (a bölcs mester nagy türelemmel oktatja heves vérmérsékletű tanítványát), vagy éppen J. K. Rowling (a Roxfort után ez a sorsa minden felsőoktatási intézménynek, így az itt megjelenő Egyetemnek is), de ennyi – nálam legalábbis – belefér. Mert vannak itt dolgok, amelyek másutt nincsenek.

Ilyen mindenekelőtt az elbeszélői helyzet reflektáltsága. A főhős Kvothe visszatekint a múltjára, s a kocsmájába „betévedő” Krónikásnak tollba mondja történetét. Az elbeszélést innentől fogva megszakítások tarkítják, amelyek egyrészt, mivel mindig a megfelelő pillanatban kerül rájuk sor, az izgalmakat fokozzák, másrészt pedig reflektálttá teszik az elbeszélteket. A hős a könyvben úgy jelenik meg, mint önmaga legendája. (Hasonlóan ahhoz, ahogyan a búsképű lovag a Don Quijote második kötetében.) A regény ennek folytán nemcsak egy kaland elbeszélésével szolgál, hanem egy legenda megképződésének történetét is elmeséli. Sőt, bizonyos értelemben a legendaképződés kritikáját is nyújtja, s ezzel ironikus viszonyt teremt a fantasy műfajával. Ami egyáltalán nem válik a kárára.

A másik, ami szokatlannak tűnhet egy fantasy esetében: az eredet eredeti módon történő problematizálása. A mítoszok olyan történetek, amelyek gyakran valaminek az eredetét mesélik el: hogyan lett a világ, hogyan lett az ember, hogyan lett a tűz stb. Természetéből adódóan a fantasy műfaja szívesen fordul a mítoszok, s ennélfogva az eredet kérdése felé. A szél neve esetében azonban egy kicsit másképp kell ezt elképzelnünk. Az elbeszélő ugyanis éppenhogy azzal szembesül, hogy az eredet ködbe vész, nem lelhető fel, s nem mindig egyértelmű, hogy egy történetet hol kell elkezdeni. Az persze azért túlzás lenne, ha itt máris Ottlikkal és az elbeszélés nehézségeivel hozakodnék elő, de tény, hogy a regény elbeszélője igenis szembesül azzal a kérdéssel, hogy a múltat nem lehet egyszerűen rekonstruálni, s az elbeszélés módja nem kis mértékben meghatározza a múltbeli események értelmezését. Nem véletlenül lehet az az érzésünk, hogy még Kvothe számára is talány, hogyan vált azzá, aki.

A könyv alcíme: A királygyilkos krónikája: első nap. Az ugyan nem derül ki nyolcszáz oldalon sem, hogy milyen királyt is sikerült eltennie láb alól a látszatra barátságos kocsmárosnak, az viszont igaz, hogy a mese egyetlen napig tart. Kvothe sötétedésig szórakoztatja hallgatóságát, s a könyv azzal az utalással végződik, hogy a történet másnap (azaz a második kötetben) folytatódik. Ami talán egy ilyen hosszú könyv esetében a legnehezebb feladat, azt kiválóan oldja meg Rothfuss. Az információk adagolására és visszatartására gondolok. Az ember csak a végén tudatosítja, hogy az alapkonfliktust képező rejtélyről semmivel sem tud többet, mint az elején, s ezt akár nehezményezhetné is. (Persze nem teszi, mert akkor miről szólna a második és a harmadik kötet.) De hát valljuk be őszintén: unatkoztunk közben akár egy percig is? Én nem. S bár engem is izgat, kicsoda Bast és milyen kapcsolat fűzi őt a kocsmároshoz, mit akar a Krónikás és mi az a Chandrian, egyáltalán nincs hiányérzetem.

S ha valakinek mégis lenne, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy a trilógia második része The Wise Man’s Fear (A bölcs félelme) címmel márciusban jelent meg angolul. Reméljük, a magyar fordítására sem kell sokáig várnunk.

(Patrick Rothfuss: A szél neve. Ford.: Bihari György. Budapest, GABO Kiadó, 2009)

Keserű József