A sebésznő bosszúja

Doris Hiller, a híres plasztikai sebész az íróasztalánál ült. Cudarul érezte magát. Lényegében képtelen volt rájönni, hogy mi is változtatta úgy meg életét. Munkahelyén sikeres volt, tudományos körökben is elismerték, ráadásul három hónapja férjhez ment nagy szerelméhez, Wernerhez. Házassága még mindig álomnak tűnt. Igazán boldog lehetne, ha az utóbbi időben nem történtek volna vele olyan megmagyarázhatatlanul különös dolgok. Doris feledékeny lett. Ami még borzasztóbb, összetévesztette az embereket és a helyszíneket, különös hangokat hallott, hallucinációi voltak. Állapota komolyan aggasztotta. Aggodalmát tetézte a tény is, hogy nagyanyja bolondokházában halt meg. Doris sokáig latolgatta, beszéljen-e erről Wernerrel. Mivel szilárdan eltökélte, hogy állapota miatt nem akar gyereket, meg kellett mondania férjének is. Werner valami csoda folytán nem bánta.

– Soha nem is akartam gyereket! – jelentette ki.

Azonban nemcsak ő, hanem anyja és húga is, akik esküvőjük óta náluk laktak, nagyon megértően viselkedtek. Legalább ne bánnának vele úgy, mint egy beteggel – gondolta Doris gondterhelten. Nehézkesen felállt, és rendelője ablakához lépett. Borús, ködös nap volt, az emberek a dolguk után loholtak. Csupán egy sötétkék ruhás, fekete hajú férfi nem sietett. Az esős idő ellenére ráérősen sétált. De hiszen az Werner, döbbent rá Doris. Miért nem jön fel? Sietve kinyitotta az ablakot, hogy leintegessen férjének. A férfi azonban értetlenül bámult rá, aztán eltűnt az emberek között. Doris zavartan a telefonhoz nyúlt és hazaszólt.

– Természetesen beszélhetsz Wernerrel, csak később, most épp a fürdőkádban ül – válaszolta sógornője.

Doris döbbentem állapította meg, hogy megint hallucinációja volt. Már kollégái és páciensei előtt sem volt titok az állapota, csak azt nem tudta, hogyan jöttek rá. Szakmai körökben is elterjedt a hír, páciensei száma rohamosan csökkent. Most is ürességtől tátongott a várószoba. Doris arra gondolt, minek üsse itt agyon az időt, úgyis feleslegesen vár, inkább hazamegy. Otthon várja szeretett férje, az egyetlen ember, aki megérti, aki biztatja.

***

Amikor hazaért, kabátját beakasztotta a szekrénybe, s Werner szobája felé indult, ahonnan hangokat hallott. Csendben fellopakodott a lépcsőn. Közben arra gondolt, hogy meglepődik férje, ha meglátja. Épp ki akarta nyitni az ajtót, amikor meghallotta sógornője hangját:

– Azt hiszem, hogy sikerült. Dorist rövidesen a pszichiátriára kell vinni.

– Hisz ezt akartuk, nem? – válaszolta nyugodtan Werner. – Láttad volna, milyen mulatságos volt, amikor rendelője előtt sétálva nem reagáltam az integetésére.

– A legjobb azonban az volt, amikor diszkréten elárultad kollégája feleségének, hogy milyen beteg szegény. Akkor leszek igazán boldog, ha végre megszabadulunk tőle – sóhajtott fel a húg. – Már idegeimre megy ez a testvéresdi.

– Nekem is, kincsem – válaszolt Werner. – Amint megkaparintom a vagyonát, elválok tőle, és végre egybekelhetünk.

– Előtte azonban rendbe hozhatná az orrodat – ajánlotta nevetve a nő. – Ha nem akarod is elismerni, utolsó verekedésed alaposan elferdítette. Persze nekem mindig is te leszel a legszebb férfi a világon, de ha egyszer itt a lehetőség, hogy ingyen megoperáltasd!

– Ez már rég el van intézve. A jövő héten van terminusom.

Doris halott sápadtan hagyta el a házat.

***

Amikor Werner magához tért a narkózisból, ágyánál ott ült Doris.

– Sikerült? – kérdezte.

– Hát persze – válaszolta a feleség. – Az egész műtétet egyedül végeztem. Ha behegednek a sebek..., majd meglátod. Cefetül elcsúfítottalak. A legjobb sebész sem csinál belőle emberi ábrázatot.

– Mit műveltél, te őrült?! Ezért bíróság elé kerülsz.

– Ugyan már, kedvesem... Műhiba. Ez mindenkivel megeshet. Ezért biztosítjuk magunkat, mi sebészek. Emlékszel arra a nyomtatványra, melyet a műtét előtt aláírtál?

Doris gúnyos grimaszt vágott és távozott. Az ajtóból még visszaszólt:

– Ne feledd, te híresztelted el, hogy ütődött vagyok!

Sz. B. fordítása