A rabság lényegéről tudományosan

A két negyven körüli kelet-európai férfi egy ablaktalan odúban él, valahol nyugaton – német nyelvterületen, de a konkrét hely most mellékes, ahogyan nevük sincs a szereplőknek, csak betűkkel jelöli őket a szerző. Nélkülöznek, folyamatosan marják egymást és szívszorítóan idegenek abban a másik, „szabad” világban. 
Sławomir Mrożek 47 évvel ezelőtt írta híres drámáját, méghozzá maga is emigrációban. És sajnos minden, amit állít benne, ma is aktuális, igaz, másképp, más megközelítésben. A rabság lényege nem változott, a hatalomnak most is ki vagyunk szolgáltatva. „Ha egyetlen hatalom van, mindenki ugyanúgy beszarik előtte, és ebben mindenki egyenlő. A hatalom előtt egyenlőség van. Mint a vizeldében.” 

Az előadás díszlete (Gyarmathy Ágnes munkája) kissé stilizáltnak, túl szegényesnek tűnik, bár ismerek valakit, aki nagyon hasonló körülmények között tengődik Londonban, és egy másik hazánk fiát is, akit annak a szállodának a pincéjében szállásoltak el a többi kelet-európai karbantartóval, takarítóval együtt, ahol napközben dolgoznak. Mindenkinek van egy matraca, és csendben kell lenni, hogy ne zavarják a vendégeket. Lakhatnának normális albérletben is, de keresetük háromnegyedét küldik a családnak, és mihelyt úgy érzik, egyenesbe jöttek, mennek is haza – legalább is ez a terv. 

A szociban még nem lehetett simán pénzt utalni külföldről, a Gál Tamás által játszott csatornaásó munkás gyűjtögeti a bankókat, hogy ha majd hazamegy, jobban élhessen a család. Ez élteti benne a reményt, ez az egyetlen oka annak, hogy elhagyta hazáját, nem pedig a kalandvágy. A másik egy értelmiségi figura, íróféle vagy inkább filozófus, aki a szellemi elnyomás elől menekült el – őt a magyarországi Kiss Domonkos Márk játssza. Első blikkre semmi közös nincs bennük, de lassan kiderül, hogy nagyon is egy cipőben járnak, és kilátásaik is hasonlóak.

A két karaktert már az első percekben markánsan elkülöníti egymástól a szerző, mégpedig a nyelvhasználat segítségével. A munkásember egyszerűen, slamposan beszél, míg a másik választékosan, akadémiai kifejezéseket használva – ebben is van némi túlzás, hiszen a filozófusok sem ilyen „esszéisztikusan” beszélnek a magánéletben, pláne nem egy iskolázatlan emberhez. Hősünknek nyilván az (is) a célja, hogy fölénybe kerüljön, ezért javítgatja ki folyton a másik hibáit (nem „emlékszek”, hanem „emlékszem” stb.), ezért szégyeníti meg rögtön a darab elején, pszichológiai eszközökkel levezetve, hogyan történhetett valójában az a nagy kaland, amit a másik épp elmesélt neki. Nem is értjük, miért nem vág hozzá valamit a lakótárs, illetve miért laknak ezek együtt, hiszen nincs, és nem is lehet közös témájuk. Természetesen idővel ez is kiderül. 

Egy bő másfél órás szópárbaj tanúi vagyunk, a színészeknek ennyi ideig kell fenntartaniuk a figyelmünket. Gál Tamás és Kiss Domonkos Márk emberi történetté tudják tenni ezt a tézisdrámát, vagy, ha úgy tetszik, politikai parabolát. Apróságokkal érik el, hogy ne a szerző beszéljen belőlük, hogy ne eszmék és nézetek csapjanak össze a színpadon, hanem hús-vér emberek. Kiss Domonkos Márk például még abban a szánalmas pincében is próbál rendet tartani, folyamatosan pakol, igazít, feltöröl, letöröl. Gál Tamásnak pedig minden tétova, suta, bizonytalan mozdulatában benne van, hogy tartozik társának négyhavi lakbérrel. Minden kis nüanszot kidolgoztak Pataki András rendezővel, hiszen egy ilyen minimál közegben annak is jelentősége van, melyik szereplő hogyan teszi a teafiltert a pohárba, vagy hogyan köti meg a nyakkendőjét. Nonverbálisan is folyamatosan reagálnak egymásra, eközben pedig úgy mondják a szöveget, mintha akkor jutna eszükbe – pont ez a képesség kell ahhoz, hogy a nézőt beszippantsa az előadás, és elfelejtse, hogy színházban ül. Persze maszkban ülve nehezebb belefeledkezni bármibe, ám amikor a filozófus szereplő megjegyzi, hogy ők ketten úgy élnek abban az odúban, mintha vírusok lennének a nyugat testében, azért hallottam egy kollektív felhördülést a nézőtéren vasárnap délután. És még mosolyogni is lehet ezen az előadáson, sőt felnevetni, hogy aztán azon nyomban elszégyellje magát az ember. 
A Komáromi Jókai Színház ezzel hősiesen teljesítette bérletkötelezettségét az idei szezonra, ha nem is azokat az előadásokat látta a közönség, amelyeket annak idején meghirdettek. A Soproni Petőfi Színház honlapján pedig az áll, hogy novembertől ott is műsorra tűzik ezt az előadást, és már 2022-es dátumokra is lehet jegyet vásárolni online. Pataki András az ottani színház igazgató-főrendezője, azaz nemzetközi együttműködésben létrehozott projektről van szó, amellyel mindkét teátrum közönsége jól jár. 

Az Emigránsok egyszerre dolgoztatja meg az agyat és a szívet, a benne elhangzó nagy kérdések napok múltán is munkálnak bennünk, nem hagynak nyugodni minket. Tartalmas és izgalmas, amilyennek a színháznak lennie kell, minden korban és minden helyzetben.