A prímszámok világossága - Esterházy Péterre emlékezünk

„Nekem a magyar nyelvvel vannak elintéznivalóim” – nyilatkozta Esterházy Péter egy interjúban, amikor a riporter megkérdezte tőle, hogy frissen végzett matematikusként miért nem hagyta el jobb fizetés reményében Magyarországot. Nagyon kevés olyan írót ismer a magyar irodalom, aki ennyire személyes viszonyt ápolt a szavakkal, a nyelvvel. Ő nem csak a szó föld feletti látványos részét ismerte, hanem a gyökérzetét is, s mondatai nem egyszer nőttek vissza letűnt századokba, kincstári és rejtett jelentésekbe. Senki se volt nagyobb időutazó nála: írásaiban a pesti utcanyelvből átjárás nyílt Pázmányba, a politikailag fertőzött diskurzus közhelyei pedig olyan kényelmetlenül szorongtak egy-egy mondatában, mint az a szerencsétlen, aki abban a percben ébred rá, hogy palira veszik. Mondatai egy-egy természeti képződmény magától értetődőségével nőtték be a teret, miközben a köztük lévő viszonyok a nyitottság és a jelentésszóródás elviselhető maximumát gerjesztették.

„Jesszusom, csak nem akarja tükrözni a valóságot?” – kérdezte egyszer az ÉS-ben, s ebben nemcsak az ún. szocialista realizmussal szembeni averzió öltött testet, hanem a nyelvi ábrázolás ottliki–mészölyi tapasztalata is. Esterházy amúgy különösen szemérmes író volt: saját életéről, sorsáról alig-alig vallott, az általa ismert életek szintézisei érdekelték, a sorsok matematikája, mely háttérmintázatként és használati bázisként ott van az irodalom mögött. A Harmonia caelestis apaprofilja a nyelvi megsokszorozódás tükörjátéka, az apaképpel való szembesülések tárháza: és az apa mellett ott az Atya örök jelenléte is, egy barokkos istené, akivel a veszteség szépségéről vagy a teremtés arroganciájáról is érdemes vitatkozni. Ez a bámulatosan plasztikus transzcendencia még a legbrutálisabb tagadásban is autentikus marad (különösen szép példája ennek az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat című regény): erre sem voltak sokan képesek a magyar irodalomban.

Esterházy felszabadító is volt: hagyta működni, burjánzani a nyelvet, de csak úgy, ahogy egy jó kertész hagyja formálódni a lugast. Ki ne emlékezne az Egy nő felszabadító erejére, a magyar irodalom nagykorúsításának korszakára? És ki ne emlékezne például arra a radikális fordulatra, amikor már-már bedőlve az elmélet mámorának, elhittük, hogy a nyelvi varázslatnak nincs antropológiai tétje? Hiszen az író a mondat mögött van. Ugyan hol lenne máshol? Esterházy teljes erejével a mondatban volt, van, még akkor is, ha más mondatával játszik, hiszen mondat mondatnak farkasa, a mondatot felfalja a kontextus. A történelem mintázatai is nyelvi mintázatok lesznek: a nagy elbeszélések is intarziás szerkezetek, csak a homokszemek érdekesek a szövegdaráló szerkezetében. A műalkotás szempontjából mindig az az igaz, ami úgy telítődik meg léttel, hogy közben a nyelv valósága a lét fölébe kerekedik. Amikor a szövegben akarunk, vágyunk, vagyunk kénytelenek élni.

A Javított kiadás ügynökodüszszeiája ragyogóan működtette azt a „megtagadott” önéletrajziságot, mely formaként alapjaiban határozta meg a művet. Ennek a formaként elgondolt önéletrajziságnak a legdöbbenetesebb dokumentuma lesz a Hasnyálmirigynapló, mely perverz szerelmi történetként meséli el agresszív kiszolgáltatottság és megzabolázhatatlan fantázia viszonyát, a pusztuló barokk testbe zárt gyémántragyogású lélek ficánkolását, mely pontosan tudja, mi vár rá az ontológiaiból „onkológiaivá” alakult „derű” démoni nevetéskényszerében. És ennek ellenére a szerző boldog, szerelmes, kalandvágyó, mert legfőbb eszköze, a nyelv a test árulásával szemben mindvégig az otthonosság érzetével áltatja.

Esterházy ízig-vérig, reggeltől estig, testtől lélekig író volt. A szavak csodálatos életéből című előadásában matematikai pontossággal, a prímszámok természete szerint definiálta magát a funkciót: „Írónak azt nevezzük... hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író.” Egyen és önmagán kívül neki sem volt, neki sincs több osztója. Et lux perpetua luceat ei! A prímszámok örök világossága fényeskedjék neki!