A pillanat ígérete

Újabb szlovákiai magyar ősbemutatót tartott a Dialóg nonprofit szervezet: Matusek Attila és Laboda Róbert Pillanat, amely kilóg az időből című sci-fimonodrámáját a közelmúltban Komáromban láthattuk, Matusek Attila rendezésében és előadásában. Azt is mondhatnánk, itt a szlovákiai magyar Legenda vagyok – zombik nélkül, mutáns vírus helyett teledeportálással.

Ötletelni, agyalni, kísérletezni, (ön)megvalósítani, járatlan útra fordulni, kockázatot vállalni jó, sőt, fiatal, a pálya elején járó alkotó- vagy előadóművészként már-már kötelező. Az pedig külön örvendetes tény, hogy az utóbbi néhány évben ha nem is simultak ki varázsütésre a göröngyök, de formálódik egyfajta gyakorlata, megvalósítási terepe a hasonló, független, rétegszínházi kezdeményezéseknek. Aztán persze van az úgy, hogy a lehetőség inkább csak ígéret marad – jobbára ez történik a Pillanat, amely kilóg az időből esetében is.

Matusek Attila és Laboda Róbert mesélője Majoran Hektor, a zseniális, ám meglehetősen antiszociális fizikus, aki megalkotta a földi élet megmentéséhez szükséges teledeportálás technológiáját. Elhasználtuk a bolygót, amely lassan élhetetlenné válik, az egyetlen reménysugár az a sok-sok fényévnyire található kisebb planéta, ahova, ha minden jól megy, egy gombnyomással átküldhető minden élő organizmus. Az újrakezdés nem lesz egyszerű, hiszen a minden élő organizmus olyannyira kategorikusan értendő, hogy az emberiség csupaszon, javaitól megfosztva találja majd magát az új helyen, és a nulláról indulva kell majd felépítenie egy új társadalmat. A történetbe néhány perccel a nagybetűs Esemény előtt kapcsolódunk be, és (ha jól értelmeztük a jelzéseket) hosszú hónapokkal később hagyjuk magára hősünket, egy olyan nyitott pillanatban, amely ígérheti az egyéni idő visszazökkenését vagy a végérvényes kívülrekedést is. Majoran Hektor a két pont között azzal szembesül, hogy valamilyen okból egyedül maradt a Földön. És bejárja az érthetetlen helyzet diktálta külső és belső utat: tudósként felméri, ellenőrzi és dokumentálja az új valóságot; egyetlen földlakóként felméri a lehetőségeit, kezdődhet-e vele valami új, vagy csak annyi feladata maradt, hogy legalább nyomot hagyjon maga után; magára hagyott emberi lényként különböző fázisokon át a racionalizálástól a megalomán téveszmékig jut el.

A Pillanat, amely kilóg az időből alapvető problémáját egyrészt a túl nagyot markolás, másrészt egyfajta alulvállalás okozza. A szöveg inkább olvasható novellaként, mint drámai szövegként (nézzünk egy ide vágó definíciót: a novella tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul); ha van benne drámai lehetőség, feszültség, akkor azt elsősorban nem a szövegben kell keresnünk, hanem a mögöttes tartományokban, és a színpadra állítás során kellene megtalálni, felépíteni. Matuseknek ez időnként sikerül, a legerősebb pillanatai azok, amikor Majoran Hektort a maga pőre, személyes magányában mutatja meg (például amikor a saját testét öleli, tapogatja, simogatja). Közben viszont az előadás nagyrészt birkózás marad a szöveggel, amely mindent el akar mondani – személyes történetet, tudományos hipotézist, világmagyarázatot, szentenciaszerű, szellemes megállapításokat az emberi társadalomról... – ám inkább csak a felszínt karistolja. Ez a szöveg jelenetről jelenetre űzi az előadót, és egyre érezhetőbben rátelepszik az előadásra, ahogy jószerével minden történést illusztrációként rendel maga alá.

Nem mellesleg, felmerül a kérdés, mit is látunk tulajdonképpen. Végig egy dokumentált valóságot nézünk, lényegében azt a felvételt, amelyet Majoran Hektor indít el pár perccel az Esemény előtt, majd újra és újra visszatér hozzá, hogy megörökítse a fontosnak ítélt mozzanatokat (belekalkulálva, hogy a kamera időnként privát, nem az utókornak/külvilágnak szánt pillanatokat is rögzít)? Vagy egy kvázi jelen idejű történet bontakozik ki a szemünk előtt, amelynek a fenti dokumentálás pusztán egy a része? Ennek a kérdésnek az átgondolása (és minden szituációban következetes, tűpontos színpadi megoldása) azt is eredményezhette volna, hogy a produkcióba illesztett, és most alapvetően jelzésként, kellékként, díszletelemként funkcionáló eszközök sokkal gazdagabb, erőteljesebb jelentéssel telítődnek. A jelentésrétegek részben most is felsejlenek – például a társat helyettesítő táblagép képében, vagy a színpadképet meghatározó láda formájában, amely nagyjából azt az egy köbmétert foglalja el, amely végsősoron egy ember „hatótávolságaként” is értelmezhető, legyen bármilyen szűkre szabott vagy éppen felfoghatatlanul tágas a tér. Majdnem minden megvan ahhoz, hogy megteremtődjön egy még mindig minimalista, de sokféle tükröztetést, ütköztetést lehetővé tevő, erősen konstruált tárgyiasult világ, amelyben Majoran Hektor történetének érvénye, tétje lehetne. És az az utolsó pillantás tényleg egy még majdnem időn kívüli, kimerevített pillanatból érne el hozzánk, nem az ürességből.

Matusek Attila – Laboda Róbert: Pillanat, amely kilóg az időből. A Dialóg produkciója. Rendezte és játssza: Matusek Attila. A rendező munkatársa: Culka Ottó. Dramaturg: Varga Emese. Díszlet: Borsodi Jenő. Technikai munkatárs: Csicsó Tamás