A pesti szabó dédunokája

Csipkével, horgolással, papírvirágokkal díszíti a fotókat, elképzelt történeteket mesél el, régi korokat idéz meg általuk. Talán a dédnagyapja öröksége is ez, aki a századfordulón híres szabó volt Pesten, és akiről az egyik fotósorozatát elnevezte. Történeteket mesélZuzana Pustaiová kiskorától festő szeretett volna lenni, aztán a lévai művészeti középiskolában egyik tanárának köszönhetően felfedezte a fotózást. „Rájöttem, hogy a fényképezés által sokkal jobban ki tudom fejezni magam, mint a festéssel. A klasszikus dokumentum- vagy riportfotózás soha nem érdekelt, mindig úgy éreztem, hogy a valósághoz valamit hozzá kell tennem önmagamból. Ezért mindig úgy indulok fényképezni, hogy van elképzelésem arról, milyen történetet akarok elmesélni. Ezt már a főiskolán tanultam meg; hogy a kattintgatás helyett konkrét gondolathoz keresek kifejezési formát” – mondja a fiatal művész, aki gyakran saját családtagjaival játszatja el a kitalált helyzeteket. Olykor pedig régi fotók között kutatva talál érdekes darabokat, amelyeket a saját fantáziája szerint egészít ki – továbbgondolva a régi történeteket. „A családi albumot lapozgatva jutott eszembe, hogy a felmenőim életét kiszínezhetném, folytathatnám ilyen módon. A képek így tartalmilag és esztétikailag is megújulnak, megváltoznak, gyakran egészen másról szólnak, mint eredetileg.” A híres szabó dédapaA családi album képeit felvonultató sorozat azért kapta a Dédnagyapám híres szabó volt Pesten címet, mert az egészet a dédnagyapa inspirálta. Az ő emlékére díszítik a képeket pamutgombolyagok, csipkék, gombok, szövetdarabok, holott Zuzana keveset tud róla. „Anyukám is nagyon kreatív, sokat varr, kézimunkázik. Egyszer együtt mentünk bevásárolni egy rövidáruboltba. Ott kérdezte az eladó, kitől örököltük a kézügyességet, anyukám akkor mondta, hogy a dédnagyapja neves szabó volt Pesten. Ez a mondat megmaradt a fejemben, és amikor rábukkantam a régi fotókra, rögtön bevillant. Az jutott eszembe, hogy abban az időben még a jó szabónak és a jó fotográfusnak is rangja volt, mert ruhát vagy fényképet csináltatni egyformán eseménynek számított. Ez az érzés a konfekcióipar és a digitális fényképezőgépek megjelenésével eltűnt. Ma már mindenki azt hiszi, hogy mindenhez ért, és nemcsak a kézműves szakmákból, hanem magából a művészetből is eltűnt a lélek. Ezért akartam emléket állítani a dédapámnak, akiről többet nem is tudok. Számomra a hangulat, a megérzés fontosabb, mint a tények, bár érdekes volna megtudni, hogyan került Pestre, vagy hogy a leszármazottai hogyan kerültek Lévára. Lehet, hogy ez egy következő sorozat témája lesz....” Egy elképzelt életA Képzőművészeti Egyetem diákjai sokszor felhívásokra, pályázatokra reagálva alkotnak – így volt ez Fleischmann Gizi albumával is. Az ismert cionista a második világháború éveiben szlovákiai zsidók ezreit mentette meg a korrupt hivatalnokok lefizetésével. Két gyermekét is kimenekítette Palesztinába, de neki nem sikerült megmenekülnie, az utolsó transzporttal Auschwitzba vitték, és 52 éves korában megölték. Az életéről Anna Grusková forgatott filmet és írt színdarabot A rabbinő címmel, s ő kért fel fiatal fotósokat, hogy „dokumentálják” Fleischmann Gizi életét. „Addig nem is hallottam róla, de ahogy olvastam a forgatókönyvet és a szövegkönyvet, egyes mondatok megragadtak az emlékezetemben. Ezekből az érzésekből kiindulva próbáltam megszemélyesíteni őt, elképzelni, hogyan élt, milyen volt mint nő és anya” – meséli Zuzana Pustaiová arról a másik sorozatról, amely most a nyitrai Fiatalok Galériájában látható. Műtét a konyhábanZuzana több nemzetközi versenybe is benevezett már, a montreali Just fot laughs festiválon a harmadik díjat nyerte egy női fenék szilikonos feltöltését parodizáló felvételével. „Ezek iránt a beavatkozások iránt olyan nagy az igény, hogy bizonyos államokban illegálisan, házilag végzik – meséli a fotós. – Ezért a fotón is konyhai környezetben ábrázoltam a műtétet, mert annak az abszurditását akartam kifejezni, hogy sokan mindenáron meg akarják változtatni a testüket, mert azt hiszik, ettől boldogabbak lesznek.” A hagyományokhoz és a mesterségbeli tudáshoz való ragaszkodás Zuzanánál abban is megnyilvánul, hogy filmre fényképez, és azt maga hívja elő. Mint mondja, ezek a fotók lágyabbak, plasztikusabbak, és arra kényszerítik az alkotót, hogy minden kattintás előtt gondolkozzon. „Számomra fontos, hogy fejben és kézzel is dolgozzam a fotón, ne csak a gombot nyomogassam. Mert akikről a kép készül, az arcukat adják hozzá, az életük egy pillanatát hagyják megörökíteni, és ehhez mindig tisztelettel kell közeledni. Hasonló tiszteletet érzek a hagyományok iránt is, ezért dolgozom nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel azon a sorozaton, amely arról szól, hogyan válik a népi hagyomány és kultúra újra az életünk részévé akár egy kiegészítő vagy berendezési tárgy formájában.” Kérdésünkre, hol van a művészi fotózás helye a mai világban, Zuzana Pustaiová csak egy sóhajjal válaszol. Azt mondja, ma mindenki azt hiszi, hogy tud fotózni, a minőségért kevesen hajlandók fizetni. Arról álmodik, hogy egyszer tanítani fog, mert hisz abban, hogy a képek fontosak: általuk őrizhető meg a legjobban, milyenek voltunk és mit gondoltunk a világról.