A pergetésről

Bár a pergetést sok helyen ellenszenvvel figyelik, sőt Magyarországon akadnak vizek, amelyekben kifejezetten tiltják (elég helytelenül a gereblyézéssel keverik a dolgot), ez a horgászmódszer a legyezés mellett a pecázás legsportosabb válfaja.

Sportos, mert a dolog lényege nem a tóparton való tétlen ücsörgésen alapszik, hanem a hal keresésén. A pergetőhorgász kilométereket tesz meg az élővizek partján, miközben keresi a lesben álló ragadozót. Pergetni sokféle halra lehet: csukára, süllőre, harcsára és balinra, de mindenevő volta miatt fogható vele a domolykó, a pisztráng, a szajbling, a galóca, sőt olykor még a márna is.

Éjszakai süllők

Jómagam nem sok tapasztalattal rendelkezem a süllő horgászatában, de az alábbi eset talán jól illusztrálja, miért izgalmas a süllőre való pergetés. Ágvíz partján lógattuk a kanócot meleg nyári éjszakán, mellesleg abszolút eredménytelenül, amikor a sötétből előbukkant egy fiatalember, és elkezdett dobálni a gátról a szélvízbe, ahol a küszöket hajtva rajcsúroztak a süllők. Körülbelül húszpercnyi pergetés után elégedetten távozott két termetes ragadozóval, mialatt mi csöndesen és tétlenül morzsolgattuk az időt, és vártuk a lusta pontyokat, másnap délelőttig. Kisvártatva új jövevény érkezett, aki szintén fogott egy gyönyörű példányt. Miközben mi a pontyokra vártunk, szinte a lábunk alatt verettek a süllők!

A ragadozók királyára, a harcsára is a pergető horgászat a legjobb módszer, hiszen amíg a bevetett kishalat, nadálycsokrot vagy megtalálja a harcsa, vagy nem, Rapalával vagy támolygóval végigfésülhetjük a víz minden rétegét. Nem beszélve a süllőkről, amelyeket a mélyre törő Rapalával, gumihallal vagy twiszterrel keresgélve a víz legalsóbb régióiban is megtalálhatjuk.

A becsapott csuka

Bár a fahalacskák reneszánszukat élik tájainkon, a magam gyakorlatában a klasszikus körforgó mellett teszem le a garast. A blinker ugyanis amellett, hogy csillog-villog, vibrál is a vízben haladva, amit a ragadozó az oldalvonalával érzékel. Nincs az a jóllakott csuka, amely oda ne vágna az orra előtt elvibráló furcsa szerkentyűre.

Legutóbbi esetem a legjobb példa erre, amikor egyik délelőtt szintén egy holtág öblét vallattam, nem sok reménnyel, hiszen abszolút csöndes volt a víz, sehol egy rablás. Az öböl talán fél focipályányi lehetett, jobbról nádfal övezte, balra a meredek part előtt egy bedőlt fa korhadozott. Mindkét helyszín jó csukatanyának ígérkezett, ám előbb a nádfal elé dobáltam. Vagy tizedik hajításnál tartottam, amikor, szinte a semmiből, a kiemelés pillanatában a lábam előtt megjelent egy jókora csuka, amely a partig követte a blinkert. A lélegzetem is elállt, ahogy ott lebegett előttem a jó három kilós ragadozó, miközben azon járt az agyam, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek, amivel elriasztom. Utólag sem értem, miért nem volt gyanús neki a víz fölé magasodó furcsa alak. Talán, mert mozdulatlan voltam. Szinte csuklóból végzett mozdulattal pöccintettem el a blinkert néhány méterre, és húztam magam felé, mintegy harminc fokban a csuka orra előtt. Jól számítottam: mikor a villantó a csuka mellett elhaladva a hal elé ért, azonnal rávágott. Megvagy mégis, gondoltam diadalmasan, fékezve kitöréseit, innentől már csak egy kis fárasztás, és jöhet a kiemelés. Csakhogy pechemre nem volt nálam a merítő, így nem maradt más, mint a partig navigálni a komát, majd tarkón ragadni. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ekkor azonban, a lehajlás pillanatában belazult a zsinór, és a csuka nagyot vágva a farkával, faképnél hagyott. Majd szétvetett a düh. Ekkora hibát! Mérgemben tovább mentem, órákig csavarogtam más helyeken keresgélve, majd úgy kora délután gondoltam egyet: mi lenne, ha megnézném újra az én szökevényemet? Vagy egy másikat ugyanazon a helyen, hiszen köztudott, hogy a csukák bandákban élnek. Visszasétáltam az öbölhöz, és felcsatoltam egyik kedvenc villantómat: egy sárga-fekete törzsű, hármas Meppset, amellyel jó néhány csukeszt sikerült már elkapnom. Most sem csalódtam benne. Talán a harmadik bevontatásra idegesen rándult a bot a kezemben, s rövidesen magam elé terelhettem a délelőtti csukát. Merthogy ugyanaz a példány volt, amely egyszer már meglógott tőlem.

Balinparádé

Egy héttel később ugyanazon a helyen, ahol a fenti csukát sikerült becsapnom, kora reggel a balinok olyan cirkuszt műveltek, hogy öröm volt nézni. Ilyenkor ugyanis a kishalak hatalmas tömegekben vonulnak téli „szálláshelyük” felé; ezt a terített asztalt pusztították a balinok. Rablás rablást követett, burványok és fröccsenések jobbról, balról, szinte forrt a víz. Gyorsan elő a körforgót, s ami belefér! Rövid félóra alatt kb. hatkilónyi balint fogtam, akadt köztük egy kétkilós és több kilós példány. Aztán, szinte egyik percről a másikra, véget ért a varázslat. Vagy azért, mert rájöttek, hogy valaki tizedeli őket, vagy más okuk volt rá. Ezt követően egész nap nem fogtunk semmit. A legtöbbször tehát el kell kapni a megfelelő pillanatot és helyet.

Év- és napszaktól függetlenül

A horgászok többsége úgy tartja, és a tapasztalat is ezt igazolja, hogy csukázni a reggeli és az alkonyati órákban a legjobb. A villantózás esetében ez sem szentírás, hiszen fogtam már nyári rekkenő melegben, tavaszi hóesésben, szép őszi délben csukát blinkerrel, amikor kishalra kapást kicsikarni remény sem lett volna. A süllőhorgászok némelyike pedig kimondottan télen fogja a kapitális példányokat.

November vége van, a vizek lehűltek, a kishalak elbújtak, ám a csukák és a süllők ilyenkor vannak még inkább étvágyuknál. Különösen a csuka, amelynek, ellentétben rokonaival, gyomornedve is van, amely sűrűbb táplálkozásra készteti. Szó szerint mardossa az éhség a feneketlen gyomrát. Csatoljunk fel egy villantót, és próbáljunk szerencsét!