A párkányi zenélő ház a nemzeti színházban

Sláva Daubnerová sokoldalú egyéniség, főleg az alternatív szcénán mozog – képletesen és szó szerint is, mivel mozgásszínházi produkcióiban ő maga is szerepel. Emellett ír, rendez, sőt gyakran díszletet is tervez, akár mások projektjeihez is, mint például Kerekes Péter 66 szezon című dokumentum-játékfilmjéből készült kortárs operához, amelyet Kassán mutattak be. Eredetileg a zenélőház-sztoriból is operát tervezett a 66 szezon zeneszerzőjével, Marek Piačekkel, de attól félt, ez a műfaj elriasztaná a nagyközönséget.

Bár stúdióelőadás született a Szlovák Nemzeti Színházban, érezhető a közérthetőségre való törekvés. Patikamérlegre kerültek a formabontó megoldások, amelyeket tavalyi, egyszemélyes, Solo lamentoso című performanszában bátran alkalmazott (zenei szakkifejezés, panaszos előadásmódot jelent). Merthogy a zenélő ház már másodszor került színpadra, a szerző egyszerre dolgozott mindkét projekten. Eleve úgy szortírozta az ötleteket, hogy gondolt a majdani nagyközönségre is, amely a sokszereplős, látványos, könnyen dekódolható előadásokat szereti, és a legkisebb formabontást is forradalminak véli.

Ezúttal nem N. Éva, a tizennégy éven át Placido Domingót bömböltető hölgy a főszereplő, hanem tulajdonképpen minden érintett. Az összes szomszéd külön sztorit kap, bepillanthatunk életükbe, figyelhetjük a felháborodásból fokozatosan apátiába vezető reakcióikat. És azt a folyamatot, amelynek során a rejtőzködő, titokzatos nőből valóságos szörnyeteget csinál az urbánus folklór. Ehhez sikerült néhány remek színészt angazsálni, főleg Emil Horváth, Božidara Turzonovová és Kamila Magálová emelkedik ki a szomszédságból. A többieknek akad néhány túlzott gesztusuk, amelyekről nem tudni, szándékosak-e, vagy csak úgy becsúsztak, mint többszörösen összetett mondatba a vesszőhiba. Mert a játékmód egyébként alapvetően realista.

Jó, hogy megváltoztatták az emberkínzás eszközét, magát a zenét – Domingo mester helyett „ablaktörő” szoprán szól, és nagy női szájat vetítenek ki a házra. Ez bizony szimbolikus száj, N. Éva szája, illetve az őt játszó Ingrid Timkováé (vagy az áriákat éneklő Dominika Donigáé – ezt nem tudtam megállapítani). Viszont végig Placido Domingót emlegetik a kínzás áldozatai, ami pompás kontrasztot ad.

A háttérben „életnagyságban” pöffeszkedő ház is jó ötlet, és mű-ködnek a Solo Lamentosoból átmentett kis kockaházak is a második felvonásban, amikor N. Éva végre megjelenik, a többiek pedig eltűnnek. Az első felvonás másfél órájában ugyanis csak a nő árnyéka bukkan fel párszor a függöny mögött, miközben mindenki róla beszél. Daubnerová a végsőkig feszíti a húrt, alig várjuk, hogy lássuk azt a szörnyeteget. Ehhez képest egy hófehérbe öltözött, törékeny, hiperérzékeny jelenség sétál be a szünet után, és elmond egy húszperces monológot, melynek végén már-már őt tekintjük áldozatnak.

A társadalommal szembe forduló, betagozódni képtelen egyén lázadása sok dráma témája. Az ilyen főhős általában pozitív hős. Itt viszont kissé zavaró ez az írói-rendezői hozzáállás. Annál is inkább, mivel az első részben több mikrodráma is felvázoltatik. A kisemberek drámái. Akiknek lelkében olyannyira jelen van még a szocializmus, hogy belenyugszanak az elnyomásba. Tőlünk nyugatabbra egész biztosan nem csinálhatta volna N. Éva tizennégy éven át azt, amit Párkányban csinálhatott. A Kossuth utca lakói közül azonban sokaknak ráment az élete, párkapcsolata, egészsége erre a jogilag támadhatatlan (a zajszint sosem kúszott a megengedett fölé), ám emberileg elfogadhatatlan akusztikus tortúrára. A dokuszínház keveredik itt a fikciós színházzal, mert hiszen a szomszédok nyilván nem tárták a szerző elé életüket. És nyilván nem „hiányolták” a zenét, amikor végre elhallgatott – ez Daubnerovánál az elnyomó rendszer iránt érzett nosztalgiát, például a szocializmus visszasírását jelképezi.

Érezzük tehát, hogy itt egy konkrét történet átfogónak szánt szociális kórrajz eszközéül szolgál. Talán ezért rendezték be a lakásokat a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző bútorokkal, ezért játszik a zenekar világslágereket szlovák szöveggel (Simon és Garfunkeltől egészen a Joy Divisionig), ezért magasodik a polgármester irodája az utca fölé.

A színpadkép egyébként a Dogville című Lars von Trier-filmet idézi, fehér vonalakkal jelölték a lakásokat a fekete padlón. Ócska tévéken nézik az emberek a Markíza-híradót, a képernyőkön az a bizonyos női száj is meg-megjelenik. Értelmezhetetlen humorforrás is akad, a boltosnő egyszer csak magyarul kezd el beszélni az egyik vevővel, amin a nézőknek nevetniük kellene. Máskor is kevernek magyar szavakat a szövegbe, a végén pedig a Gyöngyhajú lányra zendít rá a Marián Geišberg vezette zenekar.

Az elején telitalálatnak tűnő színpadkép egy idő után zavaróvá válik, ugyanis az első részben valamennyi szereplő végig színen van, és akkor is kezdeniük kell valamit magukkal, amikor nincs szövegük. Ezek általában kényszertevékenységek, nincs jelentőségük, pedig egy színpadon minden apró rezdülésnek jelentése kellene, hogy legyen.

Néhány kihasználatlan lehetőség ellenére a Spievajúci dom című előadás érdekes és elgondolkodtató. Ékes példája annak, hogy a téma valóban az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Ha minden szerző az életből venné a témáit, a kortárs dráma virágozhatna.