A Palócföldről, évzáró száma kapcsán

Évekkel ezelőtt ezért szerettem meg például a Bárkát, melynek kormányosa, Elek Tibor nemcsak hangoztatta az egymástól minden tekintetben különböző szerzők együttszerepeltetését, hanem a folyóirat arcélét ennek mentén alakította ki. A Palócföld meg úgy jön ide, hogy abban az európai rangú magyar irodalom képes termékenyen megférni a helyi mellett; ezt meg talán illik is megjegyezni az 57. évfolyamát záró folyóirat idei utolsó száma kapcsán. De nem is az (általános) illem, persze, hanem a (személyes) tartozás: még Praznovszky Mihály volt a főszerkesztője, mikor apám révén rendszeresen hozzájutottam, utána meg a fiam hordta haza, s mindkét periódusnak volt nem egy olyan lapszáma, melyről azt hihettem, hogy ez a lap kifejezetten az én szám íze szerint készül. Aztán, mire Mizser Attila lett a főszerkesztője, az én ízlésem is nagyot változott, bár nyilván nem alapjaiban. Hogy azóta rendszeres olvasója vagyok, az neki köszönhető, egyébként az is, hogy azóta a Palócföld folyamatosan változó gárdáját is ismerhetem, mert többször jártak Szlovákiában is – aligha véletlen, hogy a folyóirat szerkesztője, Nagy Csilla irodalomtörténész most épp az Új Szó Penge című kritikai rovatát is írja. Hogy mennyire összenőttünk, szlovákiai magyarok és a szóban forgó salgótarjáni műhely, azt persze nálam avatottabban tudná ecsetelni egy nógrádi vagy gömöri vagy csak egyszerűen a határhoz közeli írónk.

Az idei utolsó, összevont számban is a Tandori-versek fognak meg először, elképzelni nem tudom, mi energia, ismeretség, szervezés kellhet ahhoz, hogy az ember lapjában Tandori szerepeljen. Mondjuk, amikor először kér az ember. De hogy folyamatosan kap, ahhoz alighanem már több kell: az, hogy a lap jó legyen. Persze, nem egy jó szerző teszi a jó lapot: itt most hosszasan lehetne sorolni, ki mindenkit közölt csak az idén a Palócföld. A mostaniban (hogy csak a földrajzilag hozzánk közelebb állókat említsem) például Csehy Zoltánt, Polgár Anikót, Ardamica Zoránt, Tőzsér Árpádot, Szászi Zoltánt és N. Tóth Anikót találjuk. Melyik az a folyóirat, amely ezt a névsort (akár látatlanban, a konkrét szövegek ismerete nélkül is) ne fogadná el szívesen?

Más, de még ehhez: a Bárkát sem azokért a szerzőiért olvasom, akiket máshonnan is ismerhetek. Ezeket is elolvasom, de nem ezért fontos nekem ez a lap. A Palócfölddel is ez a helyzet, s más lapot is említhetnék. A Palócföldben a helyi jellegű szövegeket olvasom először: mindazt, ami Nógrádnak az ottani, magyarországi részére vonatkozik: a helyi művelődés és társadalomtudomány vezetőivel folyó beszélgetéseket. Nógrád irodalmi életét, kulturális jelenségeit szintén. Valamint azt, aminek szociológiai értéke van: a mostaniban ilyen például Bodnár János Kristóf tanulmánya a magyar cigányfilmekről (A Cigányélet és a magyar valóság a hazai roma-mozikban). A Madáchcsal és Mikszáthtal kapcsolatos rendszeres foglalkozást csak azért nem elsőként említettem, mert ezt már a lap profilja természetes részének veszem. De nem olvasnám a Palócföldet, ha nem volna színvonalas – csak ismételni tudom magam – európai rangú irodalma. Nem mellesleg: rengeteg recenziója, köztük olyan könyvekről is, melyekről csak ezek révén van módom tudomást szerezni. De a szépirodalmi rész színvonala az, ami eleve eldönti a kérdést: olvassam-e, vagy kézbe se vegyem. Különösen ha az a meghatározása, mint esetünkben is, hogy Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat. A művészetről még valamit: soha ennyi magyarországi képzőművészt, szobrászt, illusztrátort nem ismernék, ha nem olvasnám a Palócföldet.

Jó lap ez a Palócföld, idei utolsó számának ismertetése helyett ezt tartottam fontosnak elmondani. Mostani száma 160 oldalas: dupla öröm.