A nyelvész nem vész el

A fülszöveg láthatóan most sem füllent: „...ez a kis könyv a magyar nyelv iránt érdeklődőknek szól. Igyekeztem érdekes dolgokat elmesélni erről a gyönyörű nyelvről (ezt mint magánember mondom; a nyelvészet nem ismeri a »gyönyörű« fogalmát!), de célom nem a kimerítő leírás volt. Se nem tankönyv ez, se nem kézikönyv – viszont remélem, sokak érdeklődését fel tudja kelteni, és előveszik a könyv végén felsorolt további olvasmányok valamelyikét. Néhol azért eléggé szakszerű leszek, mert muszáj megmutatni, hogyan dolgozik a nyelvész és milyen alapon teszi megállapításait – hogy mi az a »gyök«, mi bizonyítja a finnugor eredetet, miért nincs egyszerűsödés, miért olyan nehezen érthető a Halotti beszéd, miért tér el a helyesírás a kiejtéstől, és így tovább. Az itt leírtakat (néhány dologtól eltekintve) nem én találtam ki, hanem tudós elődeim és mai kollégáim vették észre, kutatták és írták meg.”

Nádasdy Ádám több nyelvészeti ismeretterjesztő munka, cikksorozat, rádióműsor szerzője, közreműködője. Az ELTE angol–olasz szakos tanári diplomát szerzett, az Angol Nyelvészeti Tanszékén tanított, „mert az idegennyelv-tudás a legjobb eszköz az anyanyelv jobb megismeréséhez”. Szerinte a határokon túl ezt biztosíthatja az államnyelv kötelező tanulása, de Magyarországon nem. Csak az tudja igazán anyanyelvének szépségét értékelni, aki tud egy-két idegen nyelvet. A magyar bizonyos szempontból mindig kisebbségi nyelv volt, és másoktól folyamatosan vett és vesz át szavakat. „Inkább importőr, mint exportőr – miközben szerkezetét, finnugor, sőt uráli alapvonásait kitartóan őrzi.”

Érdekesnek tartja, hogy a magyarok évszázadokon át úgy tudták magukról: törökök vagy hunok. Erre valóban számos jel mutatott – egy kivételével, ez pedig a nyelv, mely nem török és nem hun, hanem finnugor. Amikor kiderült, hogy rokonaink a távoli északon élnek, a művelt magyar közönség ezt csalódottan fogadta: valami látványosabbra számított. „Attila fényes hadaihoz képest lapp prémgyűjtők, tundrai nomádok, finn halászok? Halszagú rokonság?” A hozzá nem értőket ezek a kérdések érdeklik, a nyelvésznek viszont kötelessége szembeállítani a nyelvészet eredményeit a magyar történeti tudattal – ahogy Sándor Klára nyelvész szépen fogalmaz: „a rénszarvast a csodaszarvassal”. Persze ebben ki-ki helyzete, vérmérséklete szerint foglalhat állást – nem csoda, hogy újra és újra tudománytalan tévhitek kapnak lábra –, ő csak azt kívánja megmutatni, mit mond és mit nem mond minderről a nyelvtudomány. Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről.

Azt pedig egyenesen veszélyesnek tartja, ha a magyart – és különösen a kisebbségi magyart – valamiféle steril szobába akarják csukni és „tisztán tartani” az idegen hatásoktól. Az ilyesmi elszigetelheti, a fiatalok szemében pedig életképtelenné teheti. Elsősorban szaknyelvészeti szempontból vizsgálódik, szerinte nem a szókincs teszi a nyelvet, hanem a szerkezete, a nyelvtana. Mindenütt van árnyalt szókincs, ennek nyelvközi összehasonlításban nincs hírértéke. Nála inkább nyelvészeti, mint kultúrtörténeti érdekességekről olvashatunk, melyek „részben komoly, részben játékos kérdések, de nincs közük a nyelvtani gyökökhöz, nem alkotnak elméletet, és alig érintkeznek a nyelvészettel, melynek feladata, hogy mindezt a szárazabbik oldalról: a tények, szabályok és kivételek oldaláról mutassa meg.” Szellemi torna gyanánt.

A nyelvész nem vész el. Ésszel bírja szóra virágunkat, a nyelvet. Szóbokrétákat. A maiakat, a magyart, annak antropológiáját, állapotát, történelmét. Helyesírásának alapszabályait. Belső struktúráját és a nyelvészeti kutatás módszereit.

E kötet mégis csak tan- és kézikönyvként illik be(le) akár egy farzsebbe is, mint egy jóféle, kisebb kiszerelésű Melecsky-palack, melyből már kiszabadult a szellem. Finom, egyéni árnyalatokkal, szemléltető ágrajzokkal, táblázatokkal, térképekkel. Igazi magyar alkotásként, egy- és többpercesekkel.

Kaszás Dávid