A nagyapó

Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára? Tornácos, ugye? S a grádics felett tölgyfa oszlopos pipázóhely van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegeletben áll, ugye, a nagy hárs karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott szívja a bácsi napestig a fehér krajcáros pipáját (persze ezt a szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tisztaszobába).

Szakasztott ilyen a Márton bácsié. Oda járt audienciára, a tornácra mindenki, akinek dolga volt a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, aki nagy ok nélkül senki kedvéért se sétifikál. Itt leste meg a bácsi a barátistákat, akik tizenegy órakor értek hazafelé az abc-s könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utcáról, némi gyümölcsöt ad nekik, s így szól:

– Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor, s akkor a tietek lesz ez a máriás.

De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan, s a máriás visszakerült a lajbizsebbe. (...) Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész ház. (...) A nagy cserfa asztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak alig a tetején. Ebben egy kis friss túró, fenyőfa kéregben; odább egy tál újmódi, korán érő fekete szőlő: egy kis mézzel főzött retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, amiket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer hozzányúlni.

– De Márton! az istenért, mind lesüti a szájpadlását. – A bácsi hunyorog, de egy szót se szól; csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, „olyan kövér, mint a tapasz”, erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, amint könnyezik a haragos növénytől.

– De mi búra gondol, Cica? Tán a fiatalságát siratja?

És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban nyeli le, s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi.

– De nézze a lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír.

– Ne sajnálja tőle, Cica, szegénytől.

Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, amiknek nincsen vége.

– Tán egy morzsa kalácsot kóstolna meg, Márton, amit magam elegyítettem magának; elfújhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás írós tésztát ízlelhetne meg, szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna, ami élénkíti a vérét.

A bácsi hamisan megfenyegeti:

– Mit borsolja már a véremet, Cica?

A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd következnék utána. Az aranyszínű bort a gyűszűnyi poharakból csak csínján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt.

– Vajon, Cica, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?

– Oh, mi bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton! Csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét. (...)

A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajon ki fogta be a szemeit?... A fekete szemű Rózsika, aki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a lelkét... Az okos kis Miklós; akinek a testén nem akart kiütni a himlő... És oh! a menyecske leánya: Mari, aki megszökött a forradalom után egy kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni róla... (...) Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmúlásról beszélni. Nem jó! Ne kísértse a bácsi az Istent.

A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken; és horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét.

– Megüti magát, Márton.

– Dehogy, Cica, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Cica, de kerüli az álom a szememet.

ĺgy hazudozott a bácsi, ami pedig vétek az Isten parancsolata ellen. A jó Isten ellen... akit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt Vele. Kompanizált vele, s minden ügyes bajában egyezkedett vele. (...) Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos szegeletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst, s így vezekelt. S azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki (minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: „Én vétkeztem ezt, Ő megcsapott úgy... jó... kvitt.” Azonban vénségére nagymisére is eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben), s buzgón dicsérte a Véghetetlent, mert megígérte vala neki, hogy jó dolga lesz a másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén...

Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornácra, és pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza:

– Jár-e az óra, Cica?

A néni mindjárt megértette.

– Négy mindjárt az óra, Márton! A kávét várja már, ugye, fiam? Jó forró lesz, magam ügyelek reá, ne féljen.

S ismét ettek, kávét brassai cvibakkal, mert ebben nincsen élesztő, s igen könnyű az emésztése, s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos perecet vagy egy piciny kaviárt, olajbogyót vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát, amit a néni pácolt korianderrel, salétrommal és egy parányi fokhagymával. (...)

ĺgy éldegélve, a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt a szomszéd kis ágyban forgolódó Cicához:

– Nem alszik, Cica?

– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?...

– Nem, Cica.

Aztán elhallgattak, s később ismét újra kezdte Cica:

– Tán a lelkét nyomja valami?

– Az, Cica. A Mari fiáról álmodtam. – Azután mindjárt utána tette: – De ne beszéljen róla, Cica. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem, egy szót se szóljon róla... (...) Vajon mi lett a fiúcskából?

– Én tudom, hol van...

– Maga tud róla, Cica? Az én hátam megett trafikál vele, Cica? Van-e lelke?

– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható Isten venné le azt a kérget, ami a maga szívén van. A szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! Míg mi itt jómódban élünk.

Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós, kifoszladozott aljú, szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke kabátban felment egy legény a tornácra, Márton bácsi elejébe.

– Ön azon Márton úr – kérdezte az idegen fickó –, aki a mamám apja? (...) Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke –, s a tisztelt neje hívott önökhöz... – s odaadta a Cica néni nagy betűs, reszkető kézzel írott levelét.

– S mi célból jött hozzánk, barátom?

– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak, s meglepő valóban, hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem, a meghívó az ön hírével történt?

Ez mind azon a helyen folyt, ahol a délelőtti pipálást szokta végezni Márton bácsi. Az arcátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így szólt:

– Tessék helyet foglalni.

A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az unokája volt, oh, be szívesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban a fickó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt. Az utcán elmenők a nyílt kapun át barátságosan köszöntötték Márton bácsit. A bácsi morgott valamit, s mély tekintettel vizsgálgatta az unokáját.

– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.

– Mindenesetre. A Schultz és Weber cég alkalmazottja vagyok, a fölszerelő osztálynál. Az írásokkal szívesen szolgálhatok.

– Ú-úgy, szerel uraságod?

A néni leült a grádicsra, és szeretetteljesen hordozta szelíd, kék szemeit az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt egészen másképpen képzelte.

– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a kávéért.

Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett, s így szólt:

– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.

– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?

– Hússal, szolgálatára.

A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbevágott:

– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a percben. – Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak hogy öszszebékéljenek.

– Mi, azt mondta uraságod, mi. Kik azok?

– Mi? A szocialisták, a jog előharcosai, kérem alásan. – És a hideg sültet nyelve, mohón kocogtatva állkapcsát, barátságosabban, oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival. (...) – Az én föladatom az, hogy fölvilágítsam a vidéki népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat megmutatni... – A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihívó volt, hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.

– És már rendben vannak uraságtok mindennel?

– Mivel?

– Az állammal például?

– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, amit mi szabunk.

– Valóság... De ha ütni talál az állam?

– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.

– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten.

– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is.

– S nem Ő adja azt is?

A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A fickó gúnyosan mosolygott.

– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a henye embereknek való...

– Az Isten? Fiam... fiam...

A bácsi rebegett. Nem! Semmi csoda se történt. A föld se nyílt meg, hogy elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Cica nénire függesztette táskás, vörös szélű szemeit. A fickó nekibátorodott a biztatástól:

– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ...

A néni oktalanul rebegte:

– Egy nemzet? Te magyar vagy, ugye?

– Én? Én szocialista vagyok. Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom. (...)

Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. (...) A mellét kifeszítette, s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy percig. Egy percig csak. Aztán összeesett, s a néni segített, míg a székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:

– A haza... A haza is...

Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cicához fordult:

– Látja a bűnöm büntetését? Látja-e, Cica? És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott, s oly mélyen és erővel tekintett a fickóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt. S kísérte, kísérte a szemével, amíg Dagobert vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun... S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni eltakarta az arcát. De egy szót se szóltak többet felőle. A bácsi eltolta később a pipáját is, amit Cica alázatosan átnyújtott Márton bácsinak.

– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.