A mesék továbbélnek

SZÁSZI ZOLTÁN

Milyen jó is, hogy sem a mesék, sem hőseik nem ismernek határokat! Mert így a szlovákiai magyar mesekutató és néprajzos szakma sikerként könyvelheti el, hogy a Füleki Vármúzeum jóvoltából idén a nógrádi városban rendezték az Országos népmese-konferenciát, amely sorrendben a kilencedik szakmai találkozó volt. Füleken – már csak a „határátlépés” miatt is – az Elindult hát világgá alcímet kapta a rendezvény, melynek fő témája a mesében és a mese által megtett utak sokszínűsége volt.

A szlovákiai magyar mesegyűjtés és mesemondó mozgalom jelenleg reneszánszát éli, kezdeteit a Fábián Edit és Badin Ádám által kiötlött és nemzetközivé nőtt Palóc Mesemondó Verseny jelenti, ennek folytatása az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Verseny, amelynek arany okleveles mesemondói egy gálán mutatkozhattak be Füleken. Mint azt jeleztem, a háromnapos rendezvényen több mint négyszáz mesehallgató is részt vett, a szakemberek találkozója és eszmecseréje mellett a konferencia egyik legfontosabb hozadéka, hogy a látogatók, a kis és nagydiákok, s az esti találkozókon részt vett felnőttek meséket, igazi népmeséket hallgattak, hiteles, autentikus előadóktól. Sokszor tényleg szájtátva, máskor nevettükben a hasukat fogva. Agócs Gergely, Kovács Marianna és a helyi cigánymeséket őrző Balázs Ferenc képes volt a varázslatra!

Közös szlovák–magyar mesekincs

Több továbbgondolásra érdemes üzenetet is átadott a füleki konferencia, nemcsak a szakembereknek, hanem a széles rétegeknek is. Elsősorban a szomszéd népek egymás felé nyitását hangsúlyoznám. Itt ugyanis a szlovák népmesékről, az együtthatásokról, áthallásokról, fordulatokról és mesemondási szokásokról is szó esett. Az eddigi kutatások például azt mutatják, a jeles szlovák mesekutató, Pavol Emanuel Dobšinský az általa felgyűjtött mesekincset már stilizáltan, a kor köznyelvéhez finomítva adta át, vele ellentétben kortársa, a magyar népmesék gyűjtője, Benedek Elek autentikus változatokat jegyzett le, s szinte alig módosított a mesék szövegén. A jövőre Háromszékre tervezett konferencián már valószínűleg a román mesekincs kutatása is szóba kerül.

Mire jó a mese ma

Kérdezhetnénk, merre tart a mesekutatás, milyen jövő vár a mesére. Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke szerint a néprajzkutatók is egyre inkább közös kincsként értelmezik a meséket, amelyek motívumkincse nem feltétlenül választható szét nemzetiség alapján, tehát senki nem sajátíthat ki egy-egy mesét. A népszerű mesék a világ minden táján előkerülnek, az indoeurópai mesekincs darabjai például egymástól több ezer kilométernyire élő népek szellemi kultúrájában is előfordulnak. Agócs Attila, néprajzkutató, a Füleki Vármúzeum igazgatója azt vetette fel, hogy a szlovákiai magyar közművelődésben tudatosan nyúlunk vissza a magyar népmesekincshez. Kérdés viszont, hogy ez a visszanyúlás vajon tisztán a magyarságoz kötődés jelképe-e, vagy az a fontosabb, hogy a mesemondás az egykori mesélő közösségek kereteit próbálja meg újrateremteni. S nem mellesleg az is kérdés, a mese élő beszédének a színpadra vitelén keresztül próbáljuk-e ápolni a tájnyelvet, a nyelvjárásokat. A szakemberek azt is hangsúlyozták: aki nincs birtokában a tájnyelvnek, inkább ne próbálja meg használni, mert azzal magát és a mesét is hiteltelenné teheti.

Gyógyítás, tanítás mesével

A mesekonferencián részt vett pedagógusok és könyvtárosok, de a szülők számára is fontos lehet az a megalapozott kutatásokon nyugvó tény, hogy a mesével tanítani és gyógyítani is lehet. Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt segíthet problémáik megoldásában.

Ma a meseterápiát már a pszichológia, a lélekgyógyászat különböző területein is használják, hiszen miként azt Stiblár Erika pszichológus elmondta, a szimbólumok segíthetnek az önmegfogalmazásban, az önazonosságtudat kialakításában. A kisgyerekeknél pedig a mesés relaxáció az egyik legjobban bevált módszer. Nincs más hátra: mesét kell olvasni, mondani, írni, élni. Kisgyerekeknek állatmesét, nagyobbaknak tündérmesét, még nagyobbaknak legendát és történeteket.