A megszállók

hullámverései a végtelen időben,

akit 1968 augusztusában

mártírrá alázott a Gondviselés,

és feledett e hitét vesztett

Tartomány.

merre az ember ellátott, gyertyák és mécsesek lángjai lobogtak. A sajgó éjeket a nappalok nemtelen fényei váltották fel. A nyárutó, mintha ezer kohóból küldte volna invázióját.

Végzárd város a függőségek síkjára került. Feltört kövezetek, gyökerestől kitépett fák, zúzott ablakok, puskagolyóktól átlyukasztott tűzfalak, felborult ólak és árnyékszékek... Az utak mentén harci gépek s tárgyiasult cinizmus...

A mindenség takarója alatt az újkori megalkuvások kéje. Erőtlen az ember. Erőtlen a test. Az érzések ingatagok. Az ésszerűség pedig hiteltelen. Egy embert az 556 méteres magaslatnál tankok gázoltak el. Egy másikat a szőlőültetvényén érte a halál. A harmadikat – a félkarú postást – a Központi téren lőtték agyon. A vért lemosták. A halottakat elszállították. Többé nem kerültek elő.

Az intervenció könnyeket csalt és könnyeket szárított fel. Régi bánatok szirmai hullottak. Az arcokon új mosolyok kéltek. A halódók porhüvelyébe visszalopta magát az életerő. A leáldozó nyárban – végre – történt valami érdemleges is.

A megszállás ötödik napjának lelkét már a megújhodás fénye aranyozta be.

Nem volt okom a veszteglésre.

Temetőkertek gondnokaként, a város sírásójaként, valamint a Szent Anna-templom egyházfiaként a hivatalaimat kellett betöltenem. A rekkenő hőségben a templomot és a paplakot zárva találtam. A temetőket pedig katonák strázsálták. Visszakozva hazafelé indultam, mikor is tudomásomra juttatták, hogy Franz Poschan nyugdíjazott kocsmáros színe elé kell járulnom.

Az idős férfit fölöttébb tiszteltem. A felesége korai halála után egyetlen lányát egyedül nevelte. Ő maga súlyos és sötét posztóruhát viselt. A nadrágszárát – mintha kerekezni indult volna – mindig csíptetővel szűkítette le. Ez a szótlan és szórakozottnak tetsző férfiú, mintha a vakító nyarakon is fázott volna. Egy józan, szenvedélyektől mentes emberi élet megtestesítője volt. Ellenben a lánya, Damiana Poschan esztendők óta félelmet keltett bennem. Átmeneti jelenlétei a kiszolgáltatottságomra emlékeztettek. Ha a parkosított úri temető füvét kaszáltam, Damiana a nyelvét öltötte rám. A kerékpáromat nyomozófestékkel mázolta be. Egy alkalommal pedig gúnyverset írt a házunk falára, mely szerint: „Gabriel ajkán szépen csengnek a szavak, mondván: övéi a legjobban húzó szentmihálylovak!” Sovány és esetlen alkata, színtelen valója akár a szomjúhozó föld, elszívta legjobb erőimet. Sőt, mintha Damiana lénye, a mindenség minden erejét igényelte volna. – Egy növő és felnőttsorba lépő lány, akit a derék kocsmáros ember majd alkalmasint férjhez ad.

Damiana tizenhat esztendősen P. városba költözött. A megye legjobb iskoláját látogatta. Attól kezdve iszonyodtam a nyaraktól, Damiana Poschan megjelenéseitől. Az égitestekhez való kötődésünk ilyen.

ĺgy fogott körül tüzes szövetével az a nyár.

Damiana minden percben megérkezhetett volna. Utolsó találkozásunk alkalmával Franz Poschan is erről beszélt nekem. Ma már tudom, hogy abban a férfiban akkor Damiana Poschan asztrállényét véltem megpillantani. Igen. Damiana Poschan halott! Kinn, a mozdulatlan térben és a moccanatlan időben, ebben az országos fejlődhetetlenségben színüket vesztett gyertyalángok, s amerre a lélek lát, tépett városok, Damiana Poschant pedig nem lehet többé felkelteni. Tört kövezetek, gyökerestül tépett fák, tollpihék, elcsigázott és tehetetlen katonák, kivétel nélkül fiatalok, kapára s kaszára termett férfiak, katonák az utak mentén, harci gépek az árokhátakon, és gyertyák és mécsesek. Bennem: a lélek apokrifi elnyugvása.

Az a néhai porhüvely, mely szomjúhozott a világ éltető erőiért, immár elcsitult.

A megszállás harmadik nappalán a közösségi kor vértanújává vált.

Amint sejtettem, Franz Poschan az elfüggönyözött nappaliban ült. Jöttömre nem állt fel. Kezét sem nyújtotta. Fekete posztóruha. Sötétszürke napellenzős sapka. Fehér ing. Mereven nézett az értelmet és bölcsességet sugalló, számomra elérhetetlen távolságba. A szoba falán Damiana Poschan régi-régi, ünnepi alkalmat idéző fotográfiája. A tér és idő keretéből – hosszú és bő ruhában – mezítláb kilépő Damiana. Nagyon is fénylő tekintetében maga az élet függőlegese és az elnyugvás vízszintese vetett még egy utolsó mozdulatot.