A megelevenedett szövegről

SUSLA BÉLA

Nemrégiben Szlovákia és Magyarország külügyminisztere a Jószomszédság és megértés díjjal tüntette őt ki.

Mikor kezdett el aktívan fordítással foglalkozni, mely mű olvasásakor vetődött fel ennek a gondolata önben?

Az egyetemi tanulmányaim vége felé kezdtem el komolyabban foglalkozni műfordítással. Fél évet töltöttem Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és megadatott számomra az a szerencse, hogy több kiváló irodalomtudóssal voltam körülvéve. Ott találkoztam az irodalomtudomány, valamint a hermeneutika és a műfogadtatási esztétika legújabb trendjeivel. Ugyanakkor elsősorban a kortárs magyar próza irányába orientálódtam, amelybe akkor, a kilencvenes évek vége tájékán a posztmodern irányzat robbant be. A fiatal írók történetek nélküli szövegeket írtak, amelyek nyelvi játékokra épültek, nem pedig arra, hogy beszámoljanak az őket körülölelő világról. Éppen azáltal, hogy szövegeik történetszegények voltak, arról kezdtek el elmélkedni, hogy nem mi uraljuk a nyelvet, hanem a nyelv ural bennünket. Csodálatos időszak volt, Budapesten forrt az irodalmi élet, mindenütt a nagy elbeszélések korszakának a végéről beszélgettek. Amolyan kicsi, vidám irodalmi forradalom volt. Abban az időben kezdtem el fordítani két fiatal író, Garaczi László és Németh Gábor szövegeit. Mindketten az új irányzatok képviselői voltak. S ezekkel a fordításokkal megnyertem az ifjú fordítók versenyét, melyet a Szépirodalmi Fordítók Társulása szervezett. A szóban forgó fordításokat a Dotyky című szlovák lapban jelentettem meg. Ez a siker adta meg számomra az első komolyabb buzdítást.

Melyik könyv volt az első műfordítói alkotása?

A Kalligram Kiadótól jött az ajánlat, hogy fordítsam le Závada Pál regényét, a Jadviga párnáját. Ez egy óriási kihívás volt, mivel a regény Magyarországon a kilencvenes évek egyik legnagyobb irodalmi eseménye volt. Mind az irodalomkritika, mind pedig az olvasóközönség nagyra értékelte ezt az alkotást, bestsellerré vált. Félelemérzetem volt ettől. S bizony nem sokon múlott, hogy visszaadjam a felajánlott munkát. Olyan fordítást akartam kiadni a kezemből, amely megfelel a könyv előszavában leírtaknak, és dühített, hogy nem leszek rá képes. Závada Pál azonban megbízott bennem, nagyon jól együttműködtünk, s egykori egyetemi tanárom, Rudolf Chmel is támogatott. A fordítás részleteit barátaim olvasták, de Tőzsér Árpád is, aki jól ismerte az eredeti szöveget. Az ő segítségükkel is ellenőriztem a megoldásaimat. A fordítási koncepciómat szerkesztőm, Karol Chmel is jóváhagyta. Amikor pedig Ján Hollý-díjat kaptam érte, a szó szoros értelmében sokkos állapotba kerültem.

A magyar és a szlovák egymástól merőben eltérő, különböző nyelvcsaládba tartozó nyelv. Fordításnál mi a nehéz a magyarban, és mi a szlovákban az ön számára?

Ez nehéz kérdés. A nyelveket sosem nyelvtudományi szempontból hasonlítom össze. Megkapom a magyar szöveget, és megpróbálok belőle szlovákot formálni. Nem fontolgatom a nyelvi szabályokat. Számomra az irodalmi, a kulturális és a társadalmi kontextus a meghatározó. A nyelv pedig jó esetben úgy reagál, ahogyan szükséges. A magyar és a szlovák társadalmi és történelmi kontextusban sok a közös elem. A monarchiában sokáig együtt élt a két nemzet, majd mindettő megélte a szocializmust és annak bukását is. Ami hasonló a két ország esetében, azt nem kell magyarázni.

Mely fordításai nőttek leginkább a szívéhez?

Valamennyi fordításomat szeretem, mert éveken át dolgoztam rajtuk. Sajnos, elég lassú ütemben fordítok. De azért mégis vannak kiválasztott alkotások, mégpedig azok, amelyek a legjobban megizzasztottak, vagy szinte a tehetetlenség határára sodortak. Ez pedig a már említett Jadviga párnája, továbbá Esterházy Péter művei, a Harmonia Caelestis és az Egy nő. Vagy Talamon Alfonz könyve, a Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából. A könnyű szövegek fordításánál nincs igazi örömérzetem. Bár minden egyes szövegben vannak igényesebb dolgok is, amelyeket a fordítónak valahogy meg kell oldania.

Milyen fordításon dolgozik jelenleg?

Most Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban című regényét fordítom, aztán Spiró György egyik regénye van tervben.

A próza- vagy a drámafordítást kedveli jobban?

Nagyon szívesen fordítok drámát. S akkor érzem magam igazán szerencsésnek, ha a mű jó színészekkel és rendezővel kerül színpadra. Mert akkor a szöveg megelevenedik. Ha pedig a színészek teljes mértékben magukévá teszik a szöveget, akkor fantasztikus színházi élményben van része a közönségnek. Ilyenkor a fordító visszaigazolást kap, hogy jól végezte munkáját. A fordítást ilyen előadások által nem fenyegeti az elavulás veszélye. Csodálatos élményt jelentett számomra az utóbbi hetekben Spiró György Prah című drámájának színpadi változata a pozsonyi L&S Stúdióban. Tóbiás Szidi és Mokos Attila a szlovák szöveget teljes mértékben elevenné tette, és az az érzésem, hogy a színészeknek köszönhetően egyre jobb az előadás.