A másik halála

Tájainkon kevesen tudják, hogy 2013-ban Barnás Ferenc Másik halál című, a Kalligram kiadásában megjelent műve nyerte el az egyik legrangosabb szakmai elismerést, az Aegon művészeti díjat.

Barnás bámulatos labirintusmondatokat ír: az állítás vagy észlelet folyamatos korrekciós gesztusoknak van alárendelve, a szöveg irányulása sokáig kiismerhetetlen, idegesítően pongyola, tétova és egyre reménytelenebb, kiismerhetetlenebb, ám az utolsó pillanatban ez a nagyon is autentikus nyelv egyberántódik, és minden a helyére kerül. Ezek a labirintusmondatok egy énen kívülre helyezett, de az én-illúziónak megfeleltetett, odaképzelt személy előtt hangzanak el. A szellemi integritást és a szellem erőit kell demonstrálniuk, a leépülés ellen kell felépülniük, miközben az illúziótól sem mentesek. És ebbe az illúzióba nem kevés humor is vegyül: groteszk és abszurd humor ez, a létezés kifejezhetőségének keresgélése, a nyelvi rettegés a lassan érlelődő, bennünk formálódó halál ellen. Épp ez a lassúság eredményezi, hogy példásan elkerüljük a szükségszerűnek tetsző, kiélezett tragédiát.

Egy lelkileg és egzisztenciálisan összeomló értelmiségi főhős, aki társadalmi létének fokozatos zsugorodásával párhuzamosan építi fel a maga számára konstruált gondolatterápiát, képes túlélni, miközben környezetében ketten is belepusztulnak nagyjából ugyanabba, ami őt nyomorgatja: a traumatizált létszorongatottságba. A lezüllött egyetemi oktató, a sikeres vándorzenész és a múzeumi teremőr karakterei mintha nem is ugyanahhoz a jellemhez tartoznának: ezt azonban csak kívülről mondhatnánk, amit itt, belül látunk, az ennek ékes cáfolata. A főhős számára egy időre egy inszomniában szenvedő, zenekedvelő német pincér biztosít egzisztenciát: ez a barátság olyan fokú intimitást teremt, melynek megjelenítésére alig van példa a magyar irodalomban. A pincér öngyilkossága egy agyonelemzett, mégis kibeszélhetetlen trauma rémálomszerű aurájával veszi körbe a főhős létét is. A Grófnő, az egykori vérbeli arisztokrata, aki többek közt bádogos is volt és egy író (aki alighanem Ottlik) védangyala, hasonlóan árnyékképből válik hús-vér testté, épp a pusztulása legvégére. A környezet, Budapest egyik-másik háza, helyszíne szintén egzisztenciális traumatérként kezd el lélegezni, az emlékezés a tárgyi világra is kiterjed, az élő egzisztencia ugyanis sumákol, variál, torzít, hiszen csak a nyelvben bízhat. A teremőr bezártsága a maga világába, a szellemi gyakorlatok, a tébolytól való rettegés, a pszichiátriai intézetre emlékeztető analógiák magát a várost is egy hatalmas, hiperrealista képtárrá avatják. A kiállítóteremben felállított ürítési folyamatra programozott műalkotás a lebomlás, a lebontás frappáns, humoros jelképévé válik. A műalkotás felemészti a maga táplálékait: a regény felemészti a nyelvet, a történelem az embert, a létezést. A szagelszívó berendezés pedig, természetesen, most sem működik.

(Barnás Ferenc, Másik halál, Pozsony, Kalligram, 2012.)

Értékelés: llllllllll