A madarakról, avagy Milyen jól ki van ez találva!

Gyermekkoromban (mivel futkosni sosem bírtam), sokszor guggolva figyeltem a világot, annak is a felszínét: a bogarakat, szárnyaló és gyalogló lényeket, és róluk gondolkodtam.

A hangyák mindig olyan nagyon elfoglaltnak tűntek. Mint a nagyvárosok lakói (ezt, persze, akkor még nem tudtam). Meneteltek szépen sorban, cipelték a döglött bogarat, a morzsát, miegymást, fát másztak, alagutakat építettek és ki tudja, mit csináltak még a hangyaboly mélyén. Nyilvánvalóan kommunikáltak is egymással. Úgy tűnt, mintha minden percük be lett volna osztva. Volt értelme az életüknek, nagyon dolgoztak valamin, és állandóan.

Hasonlóan a méhecskék is. Azok is röpdöstek minduntalan virágról virágra, és persze ez a sietség érthetőbb volt, mint a hangyáké, mert mézet készíteni nem kis dolog. És méz nélkül nem csak a maci, én sem lehetek télen!

A madarak viszont – nekem legalábbis úgy tűnt – szépen, ráérősen múlatták az időt. Ágakon üldögéltek, egy lábon álldogáltak, csiripeltek, megfürödtek a porban néha. Persze, ők is teremtettek elő kis kukacot és más harapnivalót, fészket építettek és fiókákat neveltek, de ezt olyan elegánsan tették, minden sietség és erőltetés nélkül.

Kénytelen voltam revideálni ezt a madarak életéről szóló idealizált teóriáimat, miután megtekintettem a Vándormadarak című filmet. A költöző madarak nem érnek rá, kérem szépen! Kilométerek ezreit teszik meg évente, valami érthetetlen erőtől hajtva. Hófúvásokon át, az óceánokon keresztül, menniük kell. Ha nem is minden percük, mint a hangyáknak, de minden napjuk be van osztva. Odaérni, túlélni, párt találni, fészket rakni, tojásokon ülni, azokra vigyázni, fiókákat nevelni, újra útra kelni – elég mozgalmas élet. És ezt addig ismétlik, amíg a halál pillanata el nem jön.

Tudomásul kellett vennem azt is, hogy a madarak nem olyan „szentek”, mint ahogy azt én gondoltam. Megeszik egymás fiókáit, ha erősebbek, halakat vadásznak ki az óceánból, és nem várják meg egymást, ha valamelyik madár lemarad a csapattól. Aki gyenge (vagy buta), haljon meg. Szó szerint. A természet pragmatizmusa.

Még a kis kolibrik is, melyek olyanok, mint egy-egy kis zümmögő helikopter – meg tudnak állni a levegőben és állandóan mozgásban vannak –, még ők is vándorolnak. Felnevelik a fiókáikat, amelyek alig nagyobbak egy jól megtermett dongónál, és már csomagolnak is.

Új-Mexikóban ismerkedtem meg közelről ezzel a madártípussal. Vagy 200 volt belőlük annak a panziónak a kertjében, ahol megszálltunk, és minden vendég a csodájukra járt. Két etető és két itató volt felakasztva a nagy ablaküveg előtt, és a madarak csak jöttek és jöttek egész áldott nap. Bioritmusuk óránkénti hat étkezést követel. A panziótulajdonos elmondása szerint tavaly volt egy olyan madaruk is, amely nem bírta elviselni, hogy mások is hozzáférnek az etetőhöz. Röpködött körülötte megszállottan, hessegette a többieket, de azok túlerőben voltak, ezért a nap végén öngyilkosságot követett el – nekicsapódott a falnak és meghalt. ĺgy járnak a neurotikus és irigy madarak.

Azon kívül, hogy az embernek sírni támad kedve a meghatottságtól, ahogy a repülő, szárnyaikat suhogtató madarakat látja hosszú percekig a vetítővásznon – eszébe juthat, hogy ez is jól ki van találva. Mintha minden lény arra volna késztetve (valami láthatatlan erő által), hogy azt használja a végsőkig, amije különleges: a madarak a szárnyaikat, az ember az eszét. ĺgy lehet, hogy az ember szárnyak nélkül is repül, műszerveket és szerkentyűket rak a testébe, és minduntalan keresi – égen és földön – az univerzum titkait, élete értelmét. Fel nem adja, mint a madarak, amíg csak él. Szárnyal a fantáziája, hajtja a kíváncsiság. Jól ki van ez találva!