A macska és a hold

Téged az avantgárd dzsessz képviselői közé sorolnak, miközben ez a meghatározás manapság már sok mindent jelenthet.Nem igazán tudom megfogalmazni, mit csinálok, az viszont biztos, hogy minden hang szívből jön. Rendszeresen kapom a visszajelzéseket a Facebookon, hogy nagy szükség van erre, és nekem ennyi bőven elég. Van néhány formációm, és ezek minden esetben nagyon mély baráti kapcsolatok is. Csak olyan embert engedhetek a saját energiaterembe, aki a magas szakmai színvonalon túl tényleg tiszta szívvel fordul a zene felé. Jelenleg talán az a trió a legfontosabb számomra, amelyben a komáromi Hodek Dávid dobol és Orbán György bőgőzik. Dáviddal hét éve, Gyurival több mint tíz éve zenélek már együtt. A másik fő projektem az Arura Trió, ahol Orbán György mellett Lukáts Miklós cimbalmozik. Ez is egy nagyon intim együttlét. Megszületik a fejedben egy-egy kompozíció, és ahhoz keresel társakat?Az Arura Triónál tulajdonképpen ez történt, mivel olyan, erősen spirituális töltésű darabok születtek, amelyek szerintem igényelték a harmóniahangszert. Nálam ez kényes dolog, mert sokat játszom harmóniahangszer nélkül. Bőgő- és dobkísérettel ugyanis sokkal szabadabbnak érzem magam, sokkal több irányba tud áramlani az, amit játszom. Szóval rendkívül magas szintű harmóniajátékos kell ahhoz, hogy ne érezzem magam bezárva, és Lukáts Miklós ilyen. Persze a dolog nem arról szól, hogy a többiek megvalósítják az én ötleteimet. Az kell, hogy befogadják és magasabb szintre emeljék őket. Kíváncsi vagyok a véleményükre, egyfajta kontrollt jelentek számomra. Mielőtt bemutatom nekik a szerzeményeimet, nagyon sokat beszélek róluk, mert számomra a komponálás olyan, mintha már meglévő zenéket húznék ki egy kampóval egy nem létező világból a kulcslyukon keresztül. Először az energiáját érzem meg egy-egy számnak, és a további folyamat is inkább amolyan visszafejtés. Szóval nem is az a lényeg, hogy mit játszunk, hanem az, hogy miről. Tehát a számok címeinek tényleges szerepük van, nem csak a jópofaságot és a megkülönböztetést szolgálják?Bizony. Mondok egy példát. A Cat and the Moon című kompozíció egy mágikus-misztikus játék, ahogy az éjszakai kertben a macska a holdat nézi, és megtörténik a kapcsolódás kettejük közt. És ezt úgy kell eljátszanunk, hogy ha mi abban a kertben megreccsentünk a lábunkkal egy faágat, akkor az egész eltűnik. Tehát tulajdonképpen majdnem mindegy, hogy az adott hang g-moll, vagy d-moll, az aurát kell megteremtenünk. Vagyis a zene számodra csak eszköz ahhoz, hogy megjeleníts egy egy-egy hangulatot?Igen, azzal együtt, hogy a hallgatóknak szabad kezet adok, sőt egyenesen azt kérem tőlük, fogalmazzák meg saját maguk számára, miről beszélget a macska a holddal. Mostanában azt érzem, hogy a dzsesszben is megjelentek a biztonsági kűrök. Hogy színpadra lép a világsztár a fesztiválon, és már előre tudni, mit és hogyan fog játszani, szépen, hatásosan…Mert pontosan tudja, mi kell a közönségnek. Már nem akar szárnyalni, hiszen anélkül is megkapja a gázsit. És ez nagyon szomorú. Az a szűk kör, amelynek én játszom, pont annak örül, hogy végre akad valaki, aki nem akar megtölteni egy sportcsarnokot a dzsesszel, hanem kétszáz ember lelki világát szeretné felpörgetni. Ez egyfajta szellemi luxus? Egy szubkultúrán belüli szubkultúra? Olyanok ezek az emberek, mint a bélyeggyűjtők vagy a versolvasók?Mutatok neked valamit. (Előveszi az utazótáskájából Weöres Sándor összegyűjtött verseit.) Semmiféle messiási szándék nincs bennem, de tényleg úgy érzem, fontos, amit csinálunk. Mert szerintem nem igaz, hogy az emberek többsége eleve elutasítja a nívós zenét. Egyszerűen nem jut el hozzájuk, nincsenek meg a megfelelő csatornák. Ahogy Weöres Sándor is mondja: a világot csak egyfajtaképpen változtathatod meg, úgy, hogy önmagadat is megváltoztatod. Én ezt próbálom sugallni a színpadon. Hogy nem kell rabszolgának lennünk. Szerintem két dolog miatt jöttünk erre a világra: hogy boldogok legyünk és hogy tanuljunk. Ha tanulunk, akkor fel tudjuk fogni, hogy van okunk a boldogságra. Ha pedig boldogok vagyunk, akkor tudunk tanulni. Minden emberi tevékenység ennek a két energiatérnek a bűvkörében zajlik. Ez meglehetősen optimista hozzáállásnak tűnik, mert szerintem a magyar ember szeret szenvedni, áldozatszerepben tetszelegni, és akkor boldog, ha sok pénze van. Vagyis egyfajta burokban él.Meggyőződésem, hogy a legtisztább zenének lehet akkora ereje, hogy ezek a burkok egy pillanat alatt lehámlanak. Pár évvel ezelőtt megismerkedtem egy erdélyi, gyimesbükki énekes asszonnyal. Karácsony Teréznek hívták, már nincs közöttünk. Három éven át megszállottan kerestem őt, mert egy hatvanas évekbeli népzenei gyűjtésben hallottam az énekét, és teljesen megbabonázott. Senki nem tudta, él-e még, végül 97 éves korában találtam meg. Ahogy ő énekelt, az számomra a zene esszenciáját jelentette, amit én is keresek, aminek hallatán sírni tudok. Mikor beléptem hozzá, éreztem, hogy a legnagyobb tudású mesterrel fogok találkozni. Ha őt leültetnék énekelni egy hadsereg elé, a katonák kiszállnának a tankokból, letennék a fegyvert. Én ebben hiszek. Hogy létezik az a fajta zenei tisztaság, amely minden embert megérint, ha találkozik vele. Számomra például nem az a legnagyobb elismerés, ha egy dzsesszklubban odajönnek gratulálni koncert után, hanem az, amikor városnapokon játszunk, és olyanok jönnek oda, akik életükben nem voltak még dzsesszklubban. És azt mondják, hogy figyelj, én nem tudom, mi volt ez, de megérintett...