A líra provokációja

Mintha az élet mindig máshol volna, s a lírai én kifulladva magába fordulna. Miért lenne provokatív – szándékosan sarkítottan mondva – a lúzerség? Mielőtt erre a kérdésre válaszolhatnék, muszáj megjegyeznem, hogy a kötetben ezzel ellenkező tendencia is megfigyelhető. Az említett magába fordulásoknál olykor megnövekszik az én, túlnő a világon. Ilyenkor autoritásként tesz rendet szétszálazódó világában, nyugodt lélegzettel lép túl. Mintha. S attól válik jó kötetté Az elfelejtett ünnep, hogy benne van a „mintha” csavarja. Vagyis az iróniáé. (Ami persze elemibb nyelvi szinten is megnyilvánul.) A lúzerség a többszöri visszatérés, a többféle perspektívába állítás után már nem lúzerség, hanem a szembenézés, a gondolkodás igenlése, a megszokott provokációja lesz. Ennek megfelelően az autoritás – ellenkezőleg – lúzerség. Ha a köteten végigvonuló ünnep motívumát így, a szembenézés és a gondolkodás ünnepeként fogom fel – és miért is ne, hiszen az ünnep ki-, le-, felemel a hétköznapokból –, újra csak provokatív fénytörésben mutatkozik meg a nyergesi melankólia: „A tett is az, ha az ok hamis. // A csendet megtörni egyre kevesebb / lesz már valódi alkalom” (Ideje van). Leginkább azonban a szeretet és a szerelem (hiánya) tölti meg az ünnepet, így a kötetet is Nyergesnél. „Szerelmed sem aggatnád egy vadidegenre, / ha tudnád, hogy csak elhiteted” (Ez a hideg). A verseket legfőképpen az ilyenfajta személyesség határozza meg, valamint a szempontok, fókuszpontok játéka, a ritmus- és formai szabályok elvárásainak való nem (vagy éppen nagyon is) megfelelés szabályossága. Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep. Műút könyvek, Miskolc, 2015. 60 oldal.Értékelés: 6/10 Beke Zsolt