A legújabb Partitúráról

Molnár Gábor Tamás tanulmánya két irodalmi mű összehasonlító jellegű értelmezése: Laurence Sterne Tristram Shandyje és Thomas Pynchon Gravity's Rainbow-ja kerül itt alapos elemzésre, nyelvi, poétikai, szerkezeti összevetésre - a párhuzamok nyomozásában pedáns, ugyanakkor szórakoztatóan élvezetes tanulmány minden tekintetben a 2008/3-as Partitúra súlypontja, olyan közlés, mely bármely irodalmi lapnak rangot ad.
Dömötör Edit Waverley és a detektív című dolgozatának tárgya csak látszólag a Scott-regény, valójában a műfaj (valamint a titok, a rejtély és a bűntény köré szerveződő klasszikus és kortárs prózák) számos ismert darabját megidézi, miközben a detektívtörténetek történetielméleti és társművészeti hátterét isnyomonköveti.
Ehhez kapcsolódik Bánki Éva kiváló bevezetése az ún. kemény krimi magyarországi térhódításáról, Mág Bertalannal kezdve, Tar Sándorig, hogy aztán Tarnak a Szürke galamb című regényénél állapodjék meg; s ezt a művet szemléletesen elemzi (mondván, hogy „a misztikus thriller és a társadalmi regény Tarnál ugyanaz“). A két dolgozat nemcsak hivatkozásaiban, hanem számos nyomolvasó ponton fedi és kiegészíti egymást, szomszédságuk találó szerkesztői fogásnak minősíthető.
A következő társítás is több mint indokolt: Poór Marianna a Hervay Gizella-költészetet vizsgálja (Nőiség és szerelemharc), Csehy Zoltán a Férfiak című Gerevich András verseskötetet (Férfiak?). Poór Marianna az irodalomtörténet hagyományos apparátusát mozgósítva közelít a Hervay-versekhez mint „női szövegekhez“ - következtetéseiben nem mindig meggyőzően, pl. az a tétel, mely szerint „ebben a világban helye van a legősibb vágyaknak és legfájdalmasabb érzéseknek, a mindennapoknak és a képzeletnek, a kimondott és kimondatlan szavaknak…“ a nem női szövegekre is érvényes. Annyiban közvetlenül kötődik a Csehy-dolgozathoz, hogy megállapítja: „Hervay kaméleonként változtatja személyiségét (de nem a nemiségét) verseiben“ - Csehynél pedig ezt olvassuk: „Gerevich versének tárgya is a kultúra és a nőiesedés, férfiatlanodás témáját feszegeti“, valamint, hogy a verskompozíciónak „az identitás labilitása“atárgya.
L. Varga Péter dolgozata már címével jelzetten (A kultuszképzés alakzatai. Ideológiaikonstrukcióka populáris zene kritikájában) is olyan munka, mely számos érdeklődést kielégíthet, de nem csekély erénye például a cím fogalmainak tisztázása. Engem a szöveg és a zene, az olvasás és a zenehallgatás közti párhuzamok különbsége ragadott meg; a konkrét zenekritika-részleteken túl, persze, mert ilyeneket ritkán van módom olvasni (most látom, miről maradok le), másrészt a zenéről való beszédet illetően ezek alapján készséggel elfogadom a szerző javaslatát, hogy tartsuk ezt kultikusbeszédnek.
A lapot két könyvrecenzió zárja: Halmai Tamás az Ignotus-tanulmányok című Angyalosi Gergely-kötetet ismerteti („visszafogottan tárgyilagos címe kilenc, visszafogottan tárgyilagos dolgozatot takar“), Polgár Anikó pedig egy Irodalom az antik világban című (finn) kézikönyvet, melyet a szerző kezdőknek (az antik irodalommal ismerkedőknek) s haladóknak (a témában jártasaknak) egyaránt ajánl, mondván, hogy a szóban forgó többszerzős mű az antik irodalom világába invitálja olvasóit, de kerüli a fejlődéselvű irodalomtörténetírás szerkezetét, ezért válhat az irodalom története művek, nem pedig szerzők történetévé.
(Boros Ambrus)