Így lehet a régi karszalagokat beledolgozni a frizurába. (A szerző felvétele)
Érezhetően kisebb volt a tömeg a szokásosnál az év utolsó nagyobb hazai fesztiválján, a pozsonyi Uprisingon. Ennek a szervezők nyilván nem örültek, a résztvevők viszont annál inkább.
A kemping így is dugig megtelt, úgy egy héttel kapunyitás előtt, ami körülbelül hétezer embert jelent az ország minden tájáról. Nagyjából ugyanannyian voltak a helyiek, illetve azok, akik a városban szálltak meg, vagy a környékről vonatoztak be. Magyarországiakkal is lépten-nyomon találkoztunk, de a hazai magyar közösség is felfedezte magának az Aranyhomok üdülőövezetet (Zlaté Piesky), ahol napközben fürödni lehet, a zenei kínálat pedig immár tizenhat éve ugyanolyan ütős.
Reggae-fesztiválként indult ez a projekt, hosszú éveken át csupán azt a bizonyos jellegzetes lüktetést lehetett hallani a színpadokról, fokozatosan a műfaj összes szubzsánere és nemzetközi sztárja megfordult Pozsonyban. Azóta többen visszajárnak, Anthony B például ötödször lépett fel az Uprisingon – ő mentette meg a 2020-ban megrendezett óvatos, szájmaszkos minifesztivált is, ami annak köszönhető, hogy áttette székhelyét Jamaicából Európába, mondván, hogy innen egyszerűbb utazgatnia. Idén is remek programot prezentált, egyáltalán nem csodálkozom, hogy annyira szeretik őt a szervezők – és persze a közönség is. Apropó: közönség. Rögtönzött vízparti közvélemény-kutatásunkból kiderült, hogy tízből csupán három ember tartja magát megszállott reggae-rajongónak, a többiek mindenfélét hallgatnak. Páran pedig csak bulizni és strandolni akartak ebben a paradicsomi környezetben, az előadók háromnegyedét nem is ismerték, amikor jegyet vettek.
A kétnapos bérlet ára hetven euró volt az utolsó héten, ezért hajnalig tartó programot kapott a nagyérdemű, vagyis a szervezők nem nyerészkedni akarnak rajtuk. A fesztivál területén tevékenykedő kereskedőkről ez már sajnos nem mondható el, egyértelműen a közönség megkopasztására rendezkedtek be. Kaja-fronton inkább nem is nézelődtünk, mert 8 eurónál kezdődtek a főételek, de például a népszerű krumplilángos tenyérnyi darabját öt euróért árulták. Azért emelem ki pont ezt, mert hiába nőtt kétszeresére a krumpli ára, az előállítási költség számításaim szerint még így sem haladja meg az ötven centet – főleg, ha bőven megküldik liszttel.
Az öteurós koktélokról nem szeretnék értekezni, aki ennyiért szeretne egy gin-tonicot inni, lelke rajta. A sör ára viszont klasszikus mértékegységnek számít egy fesztiválon. Az Uprising pár éve szakított a H kezdőbetűs holland sörszponzorral, amelynek terméke szerintem ihatatlan, és idén már az Ógyallán gyártott nedűt árulták 2,50-ért. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert 4 decit csapoltak a repoharakba, és miután a dús hab leapadt, a mennyiség akár fél decivel is csökkenhetett.
A nyár talán legforróbb hétvégéjén viszont a víz volt a legfontosabb védőital, és régi mániám aszerint pontozni a fesztiválokat, hogy hozzá lehet-e jutni a helyszínen ingyenes ivóvízhez. Nos, ez az egyetlen negatívum, amit felróhatok a szervezőknek. Tíz éve még két ivókút is volt a fesztivál területén, mára azonban eltüntették őket. A kempingben ugyan meg lehetett tölteni a flakonokat (egyébként nem is működhetett volna), a városból érkezők viszont ezt nem tudták, ezért nem nagyon volt választási lehetőségük, hogy vesznek-e 2,30-ért félliteres ásványvizet, vagy sem. (A második napon már elterjedt, hogy az 50 centes „deluxe-mosdókban” ivóvíz folyik a csapokból, azaz egy-egy pisilés alkalmával az egész társaság flakonjait meg lehet tölteni. Fogjuk rá, hogy ez így egy viszonylag tisztességes üzlet).
Már évekkel ezelőtt változtattak a koncepción, először a hiphop tört utat magának a reggae mellett, aztán mindenféle más műfaj is, mert a mai közönség már tényleg mindenhez hozzájut két kattintással, és ezt ki is használják. Tavaly például Peter Lipa is elérkezettnek találta az időt, hogy letesztelje ezt a fesztivált, idén pedig alig lehetett elférni a hazai punk-rock scéna legendás zenekara, a Slobodná Európa koncertjén, még a pultosok is énekelték a refréneket munka közben. Hatalmas rajongótábora van a main-stream felé hajló indie-rockot játszó Para zenekarnak is, amelyben egyébként Pozsony főpolgármestere basszusgitározik. Matúš Vallo városvezetői képességeit lehet lájkolni vagy támadni, de egy dologban talán minden zenerajongó egyetért velem: nagyon menő, hogy fővárosunk első embere rockzenészként is országosan ismert – legalábbis nem találtam még egy ilyen fővárost a világon. (Lentebb egy illuszrációs videót is megtekinthetnek a muzsikáló főpolgármesterről).
A hazai reggae-színtérnek egyébként határozottan jót tett az Uprising fesztivál, sokan itt fertőződtek meg, a Medial Banana például mára a műfaj első számú képviselője lett. Szorosan felzárkózott mögéjük az eperjesi Akustika, a legbutább nevű zenekar, amelyet a 2020-as, nyolcszáz főben maximalizált közönség előtt zajló szájmaszkos fesztiválon zártam szívembe. Akkor és ott bemutatták, mi a teendő, ha egy félórás zivatar után kiesik az áram a színpadon. Nomen est omen: a gitáros-énekes egy hangfalon ülve akusztikus verzióban zendített rá a soron következő dalra. A megszeppent fúvósok hamarosan csatlakoztak, a dobos minimálban ütötte a ritmust, a vokált pedig a lelkes közönség produkálta, amíg a technikusok vissza nem csalogatták az áramot. Ezek voltak a nap legszebb percei, a fiatal csapat nagyobb sikert aratott, mint az utánuk következő, sztárnak számító Strapo.
Most nem volt gond az árammal, a hőséggel annál inkább. Mindhárom fedetlen koncertszínpad előtt elviselhetetlen volt a forróság háromtól hatig, a fedett helyszínt pedig pont a sátorponyva melegítette fel. Ezért sajnos szombaton többen választották a strandolást, mint a fesztiválon először fellépő The Cimarons koncertjét. Az 1967-ben alakult zenekar volt az Egyesült Királyság első önálló „bennszülött” reggae bandája. Bár hosszú ideje csak saját tribute-zenekarukként működnek két eredeti taggal és gyorsan változó legénységgel, érdemes (lett volna) meghallgatni őket, mert a gitárt például úgy feltuningolták, hogy szinte dub-szerű, lebegős hangzást tudott belőle kicsiholni az illetékes szakember – új dimenzióba helyezve a régi slágereket.
A másik sosem látott zenekar a szintén brit Steel Pulse volt, örülünk, hogy végre elértek hozzánk. Ők azzal írtak történelmet, hogy 1986-ban első nem jamaicai együttesként kaptak Grammy-díjat reggae-kategóriában. Szintén két alapító taggal működnek, a frontemer és a billentyűs 1975 óta űzi az ipart, a többiek fiatalabbak. Egy hete a spanyolországi Rototom Sunsplash fesztiválon léptek fel, a reggae-műfaj egyik legfontosabb európai seregszemléjén. Ezt a koncertet végig lehet nézni a YouTube-on, mindenkinek ajánlom. Az alapító frontember, David Hinds még mindig elképesztő hangú, elsöprő színpadi jelenség, és az egész projekt lüktet, mint egy acélpulzus. Szerencsém, hogy megnéztem az említett videót, mert emiatt sikerült kiszúrnom szombat délután a fesztivál forgatagában elvegyülő trombitásukat, Stephen Bradleyt, aki egy Rototom-pólóban feszített. Elmondta, hogy talán sosem hasított ennyire a zenekar, mint mostanában, úgy 2018 óta. Szabályosan szétszedik őket, állandóan úton vannak. És útközben sok jót hallottak a kollégáktól erről a fesztiválról, ezért mondtak igent annak ellenére, hogy nincs számottevő rajongótáboruk Szlovákiában. Stephen a Steel Pulse lemezein nőtt fel, ezért földöntúli boldogságot érez immár hét éve, amióta a zenekarban játszhat. És biztos abban, hogy most majd megfertőzik az itteni közönséget.
Kifelé menet (nem vártam meg a Parov Stelar-koncertet, mert ma már nem izgat az electro-swing) láttam, hogy az Uprising merch-sátorban közelharc dúl a Steel Pulse-pólókért. Percek alatt elfogyott egy hátizsáknyi ruhanemű. (Az én méretemben sajnos nem volt.) Vagyis a hadművelet sikerült.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.