A legendás Stukker-csapat tagja

Főiskolás korában verseket írt, most versekre épülő one man show-jával járja az országot, rendhagyó irodalomórákat tartva. Klasszikus szlovák költők alkotásait adja elő személyes történetekbe csomagolva. Cseh filmek kulcsszereplője, televíziós szórakoztató műsorok tuti befutója, színházi előadások finom eszközökkel brillírozó központi figurája.

Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című, fergeteges sikerű groteszk lélektani játékát vizsgaelőadásként láthatta először a közönség, Peter Mankovecký rendezésében. Hogyan ünnepelték meg a darab bemutatásának huszadik évfordulóját?

Gyertyát gyújtottunk a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt Manky emlékére ott, abban a negyven férőhelyes helyiségben, ahol először játszottuk a darabot. Eljöttek az egykori osztályvezető tanáraink, ott volt a rendező felesége, mi jelmezben beálltunk a kezdő képbe, Juraj Kemka, aki a szolgálatkész kispolgárt játssza, betolta a zsúrasztalt, rajta a letakart pezsgővel, ittunk egy kortyot, és bejelentettük: az előadást már úgyis látta mindenki, eljátszanunk nem kell, maradjunk együtt és emlékezzünk!

S azóta is műsoron a darab, és még évekig, évtizedekig műsoron is lehet. Bírják szívvel-lélekkel… és ugye, tüdővel is.

Azzal is. Én már rég nem dohányzom.

Feltétel volt az egészséges tüdő, amikor tizenévesen az üvegipari szakközépiskolába felvételizett?

Igen, be kellett mutatni a röntgenfelvételt. Kötelező egészségügyi kivizsgáláson vettünk részt.

Mi sodorta az üvegfúvó mesterek közé? Milyen meggondolásból választott ilyen szokatlan szakmát?

Tizennégy évesen még nem tudtam, mi akarok lenni. De jól rajzoltam, és volt egy barátom, aki képzőművészeti szakkörbe járt. Annyira kedveltem őt, hogy mentem utána, a hét minden napján vele akartam lenni. Zseniális tanárnő foglalkozott velünk. Mintha csak a nagymamánk lett volna. Minden technikát örömmel mutatott meg. S mivel a lányok előtt örökké bohóckodtam, azt mondta, nekem színésznek kellene állnom. Én mégsem a színikonzervatóriumot választottam, hanem az iparművészeti szakközépiskolát. A matematika nem érdekelt. Anyám pénztáros volt egy boltban, fejben számolt csodásan. Gyorsabb volt, mint a pénztárgép. Tudtam, hogy a nyomába sem érhetek. A kovácsoltvas! Az nekem való, gondoltam. Férfias munka, és kell hozzá fantázia. De a barátom az üvegipari szakközépiskolába jelentkezett, s mivel a nagy túljelentkezés miatt vasra nem vettek fel, én is az üvegszakon kötöttem ki, Poltáron. A rajzaim alapján elsőre bejutottam. Cseh mestert kaptunk, aki csodásan formálta az 1100–1300 fokos masszát. Mindig azt mondta: „Lukáš, az üveggel úgy kell bánni, mint a nővel. Elvárja, hogy kényeztesd.”

És meddig kényeztette?

Az érettségiig. Ha ott maradtam volna a gyárban, a pótdíjak jól megemelték volna a fizetésemet. Mint a bányászokét vagy az olvasztárokét. Hangos és poros a hely, nagy a hőség, szennyezett a levegő, az ólomüveg mérgező. Egyébként szabad bejárásom van a lednicrónai gyárba. Ismert színészként beengednek, és fújhatok, formálhatok, kísérletezgethetek. Az iskola elvégzése után, mivel a gyár fizette a tanulmányaimat, két évig ott kellett volna dolgoznom, de rögtön felvettek a színművészetire, Martin Huba, Emília Vášáryová és Peter Mankovecký osztályába.

Lednicróna már a népszerű színészt ölelte keblére.

A feleségemnek köszönhetően. 2010-ben a Teatro Tatro előadásával kijutottunk Vancouverbe. Az olimpiai játékokkal párhuzamosan színházi olimpia is zajlott a városban, és mi voltunk az egyetlen európai utcai színházi társulat, amelyet meghívtak a kanadaiak. Egy hónap alatt ötven előadást játszottunk. És ott, a vancouveri Szlovák Kulturális Központban fotózkodtam valakivel itthonról. Később tudtam meg, hogy az illető a lednicrónai üveggyárban dolgozik, a feleségem pedig felkutatta őt, s azóta többször is jártam nála. Vázát, tálat, poharakat készítettem az ottaniak minden elismerését kivívva. Egymást váltva nézték, mit csinálok. Nem láttatok még színészt? – kérdeztem tőlük. Nem téged bámulunk, mondták, hanem a díszítéstechnikádat. Ők ugyanis nem tanultak az én egykori iskolámban, azt szép csendben bezárták, és műhelyekké alakították át.

A fordulatot, hogy végül a színészetet választotta, mi váltotta ki?

Apám amatőr színész volt. A középiskolás éveim alatt már én is fellépésekre jártam. Falusi viccekkel szórakoztattam a közönséget. Primitív, metszően éles az a humor, amelyen felnőttem. És eszembe jutott az egykori rajztanárnőm, aki azt mondta, hogy színésznek kell mennem. Apám nem lelkesedett az ötletért, de anyám rábeszélte, hogy engedje meg. Anyagilag ugyanis nem volt könnyű támogatniuk, hiszen sokáig hárman voltunk testvérek, aztán négyen lettünk, jött az öcsém.

Nagyon erős osztályba került a színművészetin. Juraj Kemka, Vladimír Kobielsky, Marián Miezga, Jakab Róbert, Nádasdi Péter, Gubík Ági, Slávka Halčáková…

Az első csalódás a felvételi első rostáján ért. Álltam a főiskola épülete előtt, és olyan kicsinek láttam! Ráadásul háromszázhatvanan jelentkeztek abban az évben, köztük én, a vidéki csóró sárga sildes sapkában, amelyre lila cérnával ráhímeztem az aláírásom, plusz egy lila csillag, te Úristen! De felvettek. Magyarokkal már a középiskolában is találkoztam. A padtársam is magyar lány volt. Rimaszombati. Nem tudott szlovákul. Az oblak – felhő – neki eleinte az ablakot jelentette. Nekem egyébként nagyon tetszik a magyar nyelv. Olyan természetes a hangzása. Kinyitja a magyar az ablakot télen. Azt mondja: hó! A német az Alpokban. Schnee! Az angol Londonban: snow. A szlovák meg, hogy sneh! Egyedül a hó-ban érzem a rácsodálkozást.

Meg is tanult pár szót magyarul.

Losoncon szereztem meg a jogosítványt. Az ottani piacon tanúja voltam egyszer, amikor egy magyar férfi cipőt vásárolt a vietnámiaktól. Fekete cipőt akart venni, de az árus nem értette őt. „Ezt?” – kérdezte a vevőt. „Nem. Feketét!” – mondta a magyar. És percekig ugyanaz a párbeszéd ismétlődött köztük. Mire a vietnámi dühösen odavágta, hogy: „Na Slovensku po slovensky!” Én azt is tudom magyarul, hogy: cipőtalp.

Ha már cipő és cipőtalp… az Össztáncban, a Szlovák Nemzeti Színház csodás előadásában annak idején, vendégként, ön is szerepet kapott. Milyen emlékek fűzik ehhez az előadáshoz?

Martin Huba, az előadás rendezője az első próbán azt mondta: „Ennek a darabnak energiára van szüksége, az energiahordozók pedig a fiatalok.” Emlékszem, Ivanka Kuxová és Ondrej Kovaľ úgy szteppeltek minden este, hogy a nézőtérről áradó csendet mérni lehetett volna. Nekem is könnyes volt a szemem, ahogy a háttérből őket néztem. Huba, amikor a zsidóüldözésről mesélt, a katyni tragédiát is felhozta példaként, amikor tömegesen végezték ki a lengyel értelmiségieket. Az Össztánc próbáin mindenkinek nehéz dolga volt. Sok színész, sok egyéniség, sok ego töltötte be a színpadot. Mindenki a lehető legjobb formáját akarta hozni. Nekem volt egy kellemetlen esetem. Az egyik próbán valami elterelte a figyelmemet, és a kellő pillanatban nem kaptam el a partnernőmet, Kamila Magálovát. Későn fordultam vissza egy szituációból, és a figyelmetlenségem miatt hanyatt esett. Fejjel zuhant a mögötte levő lépcsőfokra. Nem vette észre, hogy nem állok mögötte. Huba kirobbant. Kiabált. Ott és akkor egy életre megtanultam, hogy nem elég elsajátítani a szakma csínját-bínját, akkor leszel több és igazán érdekes, ha hozzáteszel valami pluszt a teljesítményedhez, és mindeközben figyelsz a partneredre is. Az Össztáncban a tökéletes tánctudás sem volt elegendő. A foxtrott, a charleston, a keringő, az akrobatikus tánc a kisujjamban volt. Pozsonyban, Bécsben és Varsóban is vendégszerepeltünk az előadással, de eljutottunk vele Franciaországba is. A vígszínházi sikerünkre Eszenyi Enikő tette fel a koronát azzal, hogy előadás után öt taxit rendelt, és úgy kalauzolt végig bennünket az éjszakai városon. Felejthetetlen élmény!

Legendás fiúcsapatukból egyedül Vlado Kobielsky volt a Nemzeti Színház tagja.

Én csak vendégként játszottam ott.

Ma már az Astorka Színház társulatát is vendégként erősíti.

Két éve léptem ki az Astorka kötelékéből, de ez most nem jött jól. Szabadúszóként márciustól semmi bevételem nem volt. A koronavírus beleszólt az életembe. Az előadásaim elmaradtak, forgatni nem hívtak.

Pedig az elmúlt években a legjelesebb szlovák filmrendezőkkel dolgozott. Juraj Nvotával a Kegyetlen örömökben, Martin Šulíkkal a Tájképben, Miloslav Lutherral a Szökés Budára című sorozatban.

Nvota filmjében egy fiatal papot játszottam. A nagy élmény Július Satinský volt. Ő ugyan egy orvost alakított, de amikor meglátott papi öltözékben, magyarul, szlovákul, latinul és németül is elmondta a Miatyánkot. Luthertől csak egy kisebb szerepet kaptam, de annak is örültem, mert Bolek Polívka partnere lehettem. Šulík filmjében Marián Labuda volt a nagy iskola. Ő volt a történetbeli apám. Nagyon kemény párbeszédbe kellett elegyednünk, sok szöveggel. Féltem tőle. Háromoldalas szöveg Labudával, akitől mindenki rettegett. Šulík kedvesen nyugtatgatott, de jött Labuda, és csak úgy vibrált a levegő. Ilyet azóta sem éltem meg. Ültünk egy konyhában az asztal mögött. „Nem tudja a szöveget? – kérdezte. – Semmi baj. Tegye az ölébe. Lessen bele, amikor tölt a pohárba.” Úgy is tettem, mert nem gondoltam, hogy a végén elárul. Csapdát állított. Átvert. Amikor már túl voltunk a felvételen, és a legtöbben hallották, jó hangosan elkiabálta, hogy: „Nem tudta a szöveget. Az öléből leste!”

A versírással miért hagyott fel?

Elmúlt. Néha a kezembe kerül valami a fiókból, és magam is elcsodálkozom, miket írtam ifjú fejjel. De a költészet maradt. A szlovák líra legszebb verseivel járom az országot. Másfél órás a műsorom, mindenütt tátott szájjal hallgatják.

A szerző a Vasárnap munkatársa