A „lé” elviselhetetlen könnyűsége

Szabadi Emőke, Rák Viktória, Bocsárszky Attila és Kövesdi Szabó Mária az előadás egyik jelenetébenA szerző felvételeÉs valóban. Alig zavaróak a Thália Színház egyes művészeinél oly gyakori túlkapások, széles gesztusok, sokszor látott megoldások. A történet ugyanis sodor magával, nem unatkozunk, és sokszor meghökkenünk az örökérvényű élethelyzetek láttán.

Szegvári Menyhért vendégrendező – aki nem először rendezte ezt a darabot – a nőkre épített. Mást nem is tehetett volna, hiszen ők mozgatják az eseményeket, a férfiak csak afféle típustanulmányként jelennek meg a színen: a gazdag, nagyvonalú gróf, a nyílt szívű, szegény költő, a feltörekvő, pénzsóvár bunkó. Ezek a figurák nem igényelnek túl nagy színészi eszköztárat, jellemük nem fejlődik a darab során, személyük gyakran csak a társadalmi háttér megjelenítésére szolgál, annyiban fontosak, hogy rajtuk keresztül megismerjük a Tündérlaki lányok újabb rejtett tulajdonságait.

Ezt a darabot gyakran komédiaként jelölik, szerintem hibásan. A történetben ugyanis több a tragikus elem, mint a nevetnivaló. A Thália műsorfüzetében a „színjáték” szerepel, és talán nem is sejtik, mennyire fején találták a szöget ezzel a megjelöléssel. Itt ugyanis egy nagy, családon belüli színjáték folyik. A négy nővér és özvegy édesanyjuk eljátsszák egymás előtt, hogy minden a legnagyobb rendben, hogy természetes dolog, ha a nővérek egyike egy gazdag báró macájaként eltartja családját. Amikor Boriska férjhez akar menni a szegény költőhöz, mindenki megretten és tiltakozik. Kiderül, hogy a „romlott lány” a család legjobb szívű, legönfeláldozóbb tagja, aki saját boldogságát áldozza fel húgai tisztességének megóvása érdekében. Az is kiderül, hogy a két középső lány, Olga és Manci számító, lelketlen és önző perszónák, anyjuk pedig egy valóságos érzelmi zsaroló. A végén a legfiatalabb Tündérlaki lány, Sári válik a történet hősévé, mert félig még gyerekes, félig már női fifikáit veti be nővére boldogsága érdekében. Felkínálja magát a bárónak, azaz szó szerint áldozatnak jelentkezik nővére kiváltására, ezzel a többieket is rádöbbenti szánalmas voltukra. Áldozata azonban felesleges, a legnagyobb lány szinte magától billen vissza a „családfenntartó” szerepébe.

A darab azért időszerű ma is, mert a pénz uralmáról és az érzelmek elértéktelenedéséről szól. Petrencey csak megfelelő hozománnyal együtt hajlandó feleségül venni Mancit, és erről úgy tárgyalnak a mamával, mint a lókupecek a vásárban. A báró kifogásolja, hogy szeretője nem magára, hanem a családjára költi a tőle kapott „honoráriumot”. Még a lángoló lelkű lírai költő is számon tartja, mennyit kap egy-egy versért, sőt egy ponton kijelenti, hogy a szerelmi bánat jól jövedelmez, hiszen sok vers születhet belőle.

Szegvári Menyhért a lehetőségekhez képest jól osztotta ki a szerepeket. Az elszegényedett özvegyet Kövesdi Szabó Mária játssza, helyenként realista módon, máskor karikírozva. A legnagyobb lány szerepében Germán Lívia megfontolt üzletasszony-típus, elfojtott érzelmei azonban kibuknak belőle, és a végén már mindenki neki és szerelmének drukkol. Olga, azaz Szabadi Emőke a második felvonásban úgy vedlik át szelíd irodakukacból nagyvilági dámává, hogy nem győzünk csodálkozni. Kollárik Lucia kissé túlságosan utcalányosra vette a figurát Manci szerepében, sokak fejében megfordulhatott, hogy ilyen „jó bőrként” miért nem talált magának jobb partit a szakadt tornatanárnál. Bocsárszky Attila túl gyakran emlegeti, hogy ő tornatanár, sőt egy alkalommal gyakorlatokat is bemutat, amivel sokat ront a jelenet hihetőségén. Amikor viszont bepofátlankodik a grófhoz, olyan hiteles, mintha csak egy mai feltörekvő parasztot látnánk. A prímet azonban egyértelműen Rák Viktória (Sári) játssza. A harmadéves főiskolai hallgató olyasmit csinál a színpadon, amire a Tháliában régóta nem volt példa. Az előadás csúcsjelenetében bájosan és rafináltan tekeri az ujja köré Dudás Pétert, azaz a grófot, egyszerre csetlő-botló kamasz és tudatos nő. Ráadásul benne van mindaz, ami a mai tinédzserekből sem hiányzik, a feleslegesség érzése, a fennálló rend elleni lázadás igénye és a felnőttek érzelemmentes gondolkodásával szembeni megvetés. Boriska mellett ő az egyetlen, aki nem a saját érdekeit próbálja meg érvényesíteni.

Az előadáson lehet ugyan nevetni, ez azonban keserű, szégyenkező nevetés. Talán érdemes lett volna a kényszeredett viccek, humorosnak szánt beszólások és széles gesztusok kiiktatásával még nyomasztóbbá tenni az atmoszférát, hogy egyértelmű legyen: ez nem puszta szórakoztatás, hanem a kitörés lehetetlenségéről szóló civilizációs dráma.