A láthatatlan ajándék

– Először megfogta a kezemet. Majd rabul ejtette a szívemet!

Sosem mosolygott. De külcsínben mindig tökéletesen rendezett volt. A templomi oltárok patyolattisztaságára emlékeztetett. Az a makulátlan fehérség, amely nemcsak megközelíthetetlenül távolságtartó, hanem megjelenésével elvonja az ember figyelmét.

Huszonnyolc esztendősen még a környék legvonzóbb fehérszemélyei közé tartozott. Meleg színű, szűk ruhákat viselt. A haját rövidre vágatta. Az ingei keményítettek voltak. És többnyire feszes övet viselt a ruhákhoz. Huszonnyolc évesen még csontos kezeinek eszelős és hideg szorítása, s tekintetének ridegsége maradt meg az ember emlékezetében. Aztán..., harmincnyolc lett. Majd... negyvennyolc...! De még mindig az oltárok távolságtartóan fehér elrendezettségére emlékeztetett.

Ő!

Mindenki ismerte őt. Mindenki nagy becsben tartotta őt! Vele szemben mindenki figyelmes volt! Népszerűsége három évtizeden át sem változott. A távolságtartó, megváltozhatatlan ember egyszeri és egyöntetű népszerűsége volt ez! Otthonában fogadta látogatóit. Elöljárókat. Barátokat. Barátnőket. Már-már intézményi pontossággal és kimértséggel...

– Szeretni: csakis értelemmel! Elfogadni vagy elutasítani... Csakis az ész ösztönözze érzelmi világodat – valahogy így.

Harmincegy év! Ennyi ideje már annak, hogy elhagyta őt az a férfiú! Először, mint már mondtuk, a kezecskét fogta meg... Majd azt a bizonyos szívet ejtette rabul... De elmúlott bizonyos idő, és úgy vélte, hogy helyesebb, ha azt a szívet visszaadja tulajdonosának. Tisztességes férfiú volt. A kölcsönvett, jámborka szív ellenszolgáltatásaként egy láthatatlan „csónakot“ ajándékozott az akkor tizenhét esztendős lánynak.

– Reád hagyományozom, galambom – mondta. – Járj vele a nagyvilági élet zúgóin szerencsésen!

A nő így szokta meg ezt az ajándékot. És vele együtt az önmagukra maradt emberek megpróbáltatásait! A láthatatlan csónak, amelybe jóval több terhet gyűjthetett, mint a szívébe! A csónak, amelyről csakis ők tudtak. A férfi?! Eltűnt a szeme elől. A nő pedig korosodva őrizte a megszolgált ajándékot. Ez a csónak lett életének valós kísérője, magánóráinak pedig jelképe.

– Sosem kötelezd el önmagadat! – okította őt egykor az a férfi. – Az emberi élet egyetlen lehetősége a tagadáson alapuló kívülállás. Érted?!

Hát hogyne értette volna...

Kipillantani az ablakon. Látni a napsütést és azt mondani: „A Nap süt (is)!“ Kinézni egy másik ablakon és látni a zuhogó esőt. És azt mondani: „Esik (is)!“ Ez az a csodálatos alkalmatosság, amellyel bátran nekivághat az ember az Isten által „is“ teremtett világ zúgóinak. Az érzelmi, az értelmi, a szellemi óceánoknak!

Mindig csak ez! Is, is, is!

Mindig csak ez! Vagyok is. Megyek is. Érkezem is.

Mindig csak ez! Menni. Haladni. Célba jutni. Olyan csapásokon időzni, ahol mások már elbuktak volna. De ez a lélekvesztő: ez a segítségére van. Mindig. Itt van vele ez a láthatatlan örökség... Reá hagyományozták. Életében ezáltal minden idegen ráhatás eltörpül. Ha birtokodba került ez a csodás alkalmatosság, többé már nincsen szükséged semmire és senkire. Fél szóból, egyetlen kézmozdulatból megérted önmagadat.

A világ dolgai? Vannak (is) és nincsenek (is)! Éppúgy, mint azok az égig érő ormok, amelyeket egyesek kétkedve szemlélnek, mások pedig lenyűgözve érzik magukat általuk. Az igazságok hatalmas, égig érő ormairól beszélek, amelyeket e történet szereplője fanyar mosoly kíséretében megtagadna.

– Igazság? Ugyan! Shakespeare vagy Szókratész igaza nem ér fel a pusztában meglelendő egyetlen vízcsepp erejéig! Egyetlen puskagolyónak nagyobb hatása van Voltaire összes munkájától! S a rőfnyi kötél..., a rőfnyi kötél is többet mondhat el, mint a világ összes írástudója... – mondhatná fagyos gúnnyal.

A láthatatlan csónak ott várakozik a mindenkori parton. S a szél. A jótékony szél elperli a külsődleges impulzusokat. A csónak. Amely mindig vele marad. Vele önnön világának lezárulásáig, sőt azon túl is...