A közösségi és újságírói etikáról

Ha egy közösség elérendő célja érdekében társaságot alakít, olyan alapszabályt, saját törvényt alkot, amely ebben vezérli. Az állam törvényei értelmében hivatalosíttatni kell a tevékenységét, alapszabályának összhangban kell lennie vele, ám mit ér az egész, ha a közösség felrúgja maga alkotta törvényét, fittyet hány az erkölcsi magatartásra. Mondhatja-e, hogy „hitelesen” cselekszik, ha saját „tízparancsolatát” nem tartja be?

Márpedig a Pódium Színházi Társaság konfliktusa ebből ered. Jómagam is többször kértem vezetőségi társaimat, intve őket az alapszabály betartására, legyen már közgyűlés. Lelkiismeretemet azzal próbáltam nyugtatgatni, hogy a Duna Menti Tavasz életét nem zavarja. Bár megnyugodva, de a tisztességes számonkérés szándékával indultam a közgyűlésre, s ott a konfliktus eredetére próbáltam rámutatni. Nem azért álltam ki Juhász Dósa János mellett, mert csemadokos kollégám, hanem azért, mert önmagamnak tartoztam az alapszabály, a belső törvény betartásával. A társaság majdnem kétévnyi hallgatás után, a továbblépés esélyeinek latolgatása előtt – önmagába fordulva – miért menekült a „kicsinyes gonoszkodás” gondolatkörébe? Mert az éppen előráncigálható álproblémával lehetett elkendőzni a gondokat, s elkendőzni a valóságot. Az, hogy a Jókai Napok évről évre szemlátomást veszít fényéből, mindannyian látjuk, s ha a saját tapasztalataim alapján keményebben fogalmazok: válaszút előtt áll. Ám akkor miért izmosodtak meg az amatőr művészeti mozgalom további rendezvényei: a Duna Menti Tavasz, a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Fesztiválja, valamint a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny? Mert „... az egyes fesztiválokon valójában egy teljes év munkájának az eredménye látható, úgy a fellépők, mint a szervezők részéről...” (M. Csepécz Szilvia kézirata).

Ha a Jókai Napokon, az azt szervező Pódium Színházi Társaság megbízott szakemberei elfogadható stratégiát mutattak volna fel, ha példaértékű lett volna a munkájuk, vajon szükségszerű lett volna a Szlovákia Magyar Vers- és Prózamondók Egyesületének megalakulása?

Isten látja a lelkem, sosem kívántam a konfliktust. Gyakorlott közművelődési szervezőként, a művészeti mozgalmak érdekében mindig a célt tartottam elsődlegesnek, és tartom ma is. Tanítómestereimmel, szakmai, szervezési döntéseimet befolyásoló barátaimmal mindig a cél érdekében vitatkoztunk.

Mindaddig a társaság belső ügyének, kommunikációs zavarának – egyáltalán szakmai gondnak – tartottam mindezt, míg az Új Szó 2002. december 27-i számában nem olvastam el a Sárdobálás helyett párbeszédet! című cikket. Jó tollú, a szakmához értő embernek ismerem a szerzőjét, akit nem a talmi csillogás vonz. A tényekre támaszkodó emberként, a cikk kéziratát olvasva lepődtem meg igazán. Mert a lap szerkesztője nem tartotta be az újságírás alapvető szabályait sem, hiszen tényeket hallgatott el, s ezek tükrében nemcsak a cikkre reagáló Juhász Dósa Jánost vezette félre (Új Szó, 2003. január 2.), hanem a tisztelt olvasót is. Szerkesztői kötelességéről megfeledkezve nem konzultált sem a cikk szerzőjével, sem a cikkre reagálóval. A tények összevetése után elgondolkodtató, hogy elfogultan cselekedett-e.

Ezáltal, olyan információktól fosztotta meg az olvasót, s az utókort is, amelyeket kénytelen-kelletlen helyesbíteni kell.

Az amatőr színházi mozgalom országos rendezvényeinek a Jókai Napok kivételével a Csemadok és területi választmányai a főszervezői. A Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Versenyt, a Duna Menti Tavaszt („...remek hangulatú rendezvény...”) és a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Fesztiválját („...nagy sikerrel...”) szervezőket pennája buzgó alkalmazása közben kihúzta, ám a negatív hangzású passzus, az „...ominózus cikk szerzője ... a Csemadok rimaszombati választmányának titkára...”) bennmaradt a cikkben. Mintha haragudna az amatőr színházi mozgalmat szervező, máig is a legfelkészültebb Csemadokra.

Kimaradt egy, a „legfiatalabb” fesztiválról alkotott jövőkép is: „A főszervező Boda Ferenc, a Csemadok Szepsiben székelő Kassa-vidéki területi választmányának titkára, aki szerint nagyon fontos, hogy végre a keleti régió is rákerült az amatőr színházi mozgalom »térképére«. – A fesztivál elnevezése viszont megtévesztő – tette hozzá. – Hiszen örömünkre nem csak a falvakból, hanem több városból is szerepelnek csoportok a rendezvényen. Ezért a jövőben valószínűleg Déryné nevét viseli majd az őszi színjátszófesztivál.” (M. Csepécz Szilvia kézirata)

Mindezek után az olvasó teljes joggal kétségbe vonhatja M. Csepécz Szilvia rátermettségét, félremagyarázhatja Juhász Dósa János reagálását, és hamis képet alkothat a Pódium Színházi Társaság közgyűlésén történtekről. Pedig csak anynyi történt, hogy a szerkesztő alapvető kötelességéről feledkezett meg: az újságírói tisztességről.

Dusza Istvánnak, az amatőr színházi mozgalmat élete utolsó napjáig szervező, jövőjét féltve őrző, az újságírói etikára precízen ügyelő barátom halálának első évfordulójához közeledve tartottam fontosnak papírra vetni mindezt.

A szerző a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának titkára