A könyvkiadás mint úri huncutság

Az utolsó dinoszauruszok egyike, akik a kilencvenes évek elején lelkesedésből kezdtek valamilyen kulturális tevékenységbe, és ma is ugyanazt csinálják. Nívós, díjnyertes könyveket ad ki, miközben albérletben él. Milyen volt a szlovákiai könyvpiac huszonöt évvel ezelőtt, és milyen ma? Kiadóként mikor boldogult jobban? Azt, hogy ilyen foglalkozást választottam magamnak, nem befolyásolta a könyvpiac akkori állapota, és ma sem számolgatom, hogy megéri-e nekem anyagilag. Egyszerűen olyasmit akartam csinálni, ami érdekel, amiben örömömet lelem. Önző módon mindig csakis azokat a könyveket adtam ki, amelyek tetszettek nekem. Ezért kisebb csodának tartom, hogy még mindig működik a kiadóm. Ilyen sokáig „túlélni” nálunk óriási dolog, bármiféle vállalkozásról legyen szó. Nem figyelem a statisztikákat, de azt azért érzékelem, hogy rohamosan csökken az írott szó iránti érdeklődés. A huszonöt évvel ezelőtti hazai olvasótábor mára nagyjából a felére csökkent. És sajnos a fiatalok sem javítják az arányt. Másfelől viszont én művészettel, minőségi irodalommal foglalkozom, nem üzletelek a könyvekkel.  A nagyközönség szemében a könyvkiadó is vállalkozó. Ha üzletemberként nézne a könyvekre, tudná, mit érdemes ma kiadni? Ismeri a bestsellereket, például a brutális példányszámban fogyó skandináv krimiket vagy a fantasy-irodalmat? Nem vagyok üzletember, de boldog és elégedett embernek tartom magam, talán pont ezért. Sosem akartam meggazdagodni a könyvkiadásból, viszont kompromisszumok nélkül szerettem volna dolgozni. És ezt sikerült elérnem. Az értékes irodalom egyébként sosem volt nagy üzlet, Dosztojevszkij regényei például alig ötszáz példányban jelentek meg az író életében. Ma pedig hol van ő, és hol vannak a kor körülrajongott írói?! És vajon hol lesznek száz év múlva a skandináv krimiírók? [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"238743","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Gyakran és szívesen ad ki elsőkönyves szerzőket, ezért, gondolom, folyamatosan tele a postaládája új kéziratokkal. Azért találtam ki Az év elbeszélése és Az év verse pályázatot, hogy megkönnyítsem a dolgomat. Elsősorban azokkal a szerzőkkel foglalkozom tovább, akiket a szakmai zsűri az első tízbe sorol, mondjuk kétszáz jelentkezőből. Régebben mind a kétszáz szöveget elolvastam, mostanában már inkább rájuk hagyom ezt, mert megbízom az ízlésükben és a tudásukban. Persze előfordul, hogy a felfedezettem mégsem jut el az első könyvig, máskor meg négy-öt évig dolgozunk együtt a kéziraton, amíg kötet lesz belőle, mint például Soňa Urikovával, aki 2011-ben tűnt fel a pályázaton, és idén jelent meg az első novelláskötete. Tulajdonképpen a blamázstól szeretném megkímélni a pályakezdőket, hogy ne egy gyenge közepes kötettel mutatkozzanak be, amelyet tíz év múlva már letagadnának. Aztán vannak olyan szerzők, akiknek nyolc-tíz kötetét kiadtam már, kölcsönös bizalmi viszony alakult ki köztünk, és annak ellenére hűek maradtak hozzám, hogy befutottak. Persze ebben a műfajban a befutás nem többezres példányszámokat jelent. Viszont tudják, hogy én nem engedem el a kezüket, szervezem nekik a felolvasóesteket szerte az országban. Ezt sem minden kiadó csinálja nálunk.  Mennyire igyekszik befolyásolni a KK Bagala kiadónál megjelenő szerzőket a témaválasztásban, a stílus vagy a nyelvhasználat terén? Semennyire. Csupán arra vagyok rendkívül érzékeny, ha kliséket használnak, vagy ha tudatosan koppintanak valakit, és nem a saját hangjukon szólalnak meg. Például ha a skandináv krimik szerkezetét, felépítését próbálják utánozni. Ami már ki van találva, arra nem vagyok kíváncsi. Csak azért figyelem a trendeket, divatirányzatokat, hogy ki tudjam kerülni őket, illetve, hogy megóvjam tőlük a számomra érdekes szerzőket. Amit a legjobban imádok ebben az egészben, az a kéziratok olvasása és szerkesztése. És persze az alkotók biztatása, ösztönzése. Akiben látok fantáziát, annak szívesen segítek. Valakinek már az is felér a múzsa csókjával, ha tudja, hogy számítok a kéziratára.  Támogatja a szlovák állam ezt az úri huncutságot? Sajnos eddig az állami támogatás mértéke attól függött, kik voltak épp hatalmon. A politika beette magát a kultúrába, és az, hogy támogatnak-e egy-egy könyvtervet, az elmúlt huszonöt évben kiszámíthatatlan volt. Nagy meglepetések, nagy csalódások és még nagyobb bizonytalanság jellemezte a helyzetet. Most azonban végre látok esélyt a szakmaiságra, mert formálódik egy új alap, amelyről ugyan még keveset tudni, de sokan bizakodók, hogy mostantól minden más lesz. Mindenesetre eddig is igyekeztem a hagyományos módon megpályázható összegekből csippenteni, és ezután is ezt teszem. Nem érzem magam kompetensnek a véleménynyilvánításra ez ügyben, csak az zavar, ha butaságokra pazarolnak el közpénzeket, mert a döntéshozók nem értenek ahhoz, amiről döntenek, illetve ha az állami szervek teljesen felesleges „szakmai” intézményeket működtetnek. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, nálunk még mindig a szocialista elosztási modell érvényesül. Ez azt jelenti, hogy szinte egyáltalán nem veszik figyelembe, mennyire értékes, előre mutató, vagy úttörő jellegű egy-egy projekt. De remélem, nemsokára radikálisan megváltozik ez a hozzáállás. Legfőbb ideje lenne.  És most jöjjön minden állásinterjú kedvenc kérdése: hol képzeli el magát tíz év múlva, mivel szeretne foglalkozni? Ugyanitt szeretnék ülni, ebben a kávézóban, és irodalomról beszélgetni. És remélem, nem kerekes­székben érkezem majd ide, hanem a saját lábamon. Ez talán nem túl nagy kérés. Szóval ugyanazt szeretném csinálni, amit eddig. Könyveket kiadni, amelyek örömet szereznek a gondolkodni vágyó embereknek. Biztos vagyok benne, hogy tíz év múlva is lesznek még ilyenek. Nem érdekel, hogy nyomtatott vagy elektronikus formában olvassák-e majd a könyveimet, lényeg, hogy legyen igény rájuk. Úgy érzem, nincs miért szakmát váltanom, hiszen teljességgel kielégít az, amit csinálok. Ha valami másba kezdenék, az olyan lenne, mintha megcsalnám a feleségemet.  Mindenesetre nagyon hősies dolog, hogy az asszony ennyi éven át kitartott ön mellett, hiszen ma is albérletben lakik Pozsonyban. Az a helyzet, hogy a bankok számára nem vagyok eléggé megbízható, szolvens ügyfél, mivel hol több, hol kevesebb adósságom van. Ezért nincs esélyem lakáshitelt kapni. Egész felnőtt életemben a szakadék szélén egyensúlyoztam, néhányszor ténylegesen csődközelbe kerültem. De nincs ezzel semmi baj, ha pénzintézmény lennék, én sem adnék kölcsön saját magamnak.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"238744","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Áprilisban részt vett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol több szlovák író mutatkozott be, mint eddig bármikor. Össze tudja hasonlítani az ottani és az itteni piacot, az olvasói igényeket? A magyarok eleve jobb pozícióból indulnak, hiszen a lakosság száma duplája az itteninek, vagyis igényes olvasókból is eleve több van. Csodálattal tölt el például az, hogy mennyi irodalmi folyóirat működik Magyarországon. Tudom, mostanában gond van a fenntartásukkal, de az eddigiek tükrében összehasonlíthatatlan a két ország folyóiratkultúrája, és az ebből következő publikációs lehetőség. Nálunk tulajdonképpen egyetlen releváns irodalmi havilap létezik, továbbá egy kéthetente megjelenő, könyvújdonságokról hírt adó lap. És megjelenik még öt-hat kulturális kiadvány irodalmi szekcióval kibővítve. Azt is észrevettem, hogy az igényes alkotók, például Nádas vagy Esterházy iránt Magyarországon sokkal nagyobb az olvasók érdeklődése, mint nálunk a hasonló kaliberű írók iránt. Ebben talán a sajtónak is szerepe van, egyszerűen többet foglalkozik velük, jobban benne vannak a köztudatban, mint nálunk. Úgy látom, a magyarországi kiadók is ügyesebben propagálják a nívós szépirodalmat, mint az itteniek. Minden komolyabb kiadó foglalkozik fiatal írókkal, de klasszikusokat is kiad, szóval a választék jóval szélesebb, színesebb, mint nálunk. A széles választéknak köszönhetően pedig a magyar irodalom nagyobb eséllyel tör utat magának külföldön, mint a szlovák. És ha az ember Magyarországon bemegy egy nagy könyvesboltba, azonnal megtalálja a hazai szerzők alkotásait, mert nem hátul a sarokban, hanem kitüntetett helyen díszelegnek. Nálunk eleve keverednek a szlovák és a cseh szerzők, áttekinthetetlen a kínálat, arról nem is beszélve, hogy minden mást háttérbe szorítanak a külföldi bestsellerek. Szóval az embernek Budapesten az az érzése, hogy a magyarok büszkék a szerzőikre, míg egy pozsonyi könyvesboltban egyáltalán nem érzi otthon magát.  Mi következik ebből?Szerintem a nagyobb könyvesboltok aránylag pontosan megmutatják a betérőnek, hogy az adott társadalom számára mennyire fontos a kultúra, az írott szó. Nálunk ezen a területen is üzleti szemlélet uralkodik. A könyv elsősorban termék, és mindenki úgy is viszonyul hozzá. A könyvesbolti eladók általában nem olvasnak, csak kipakolják és őrzik a portékát, úgyhogy nem igazán tudnak olvasnivalót ajánlani a tanácstalan vevőnek, aki legközelebb már nem is kérdez tőlük semmit. Nem alakulnak ki közösségi terek a boltokban, sőt sokak szerint nincs is szükség boltokra, hiszen az interneten is lehet könyvet vásárolni...