A könyve itt maradt

Nemrég még ő ajánlott e helyütt olvasnivalót a családi könyvespolcra. Engem meg csak valamiféle rosszul értelmezett szemérem gátolhatott eddig abban, hogy Dusza Istvánnak a Nap Kiadó gondozásában megjelent Zs. Nagy Lajos-monográfiájáról írjak. Pedig azt, hogy szerkesztője voltam, lehettem sorrendben harmadik könyvének, nem takargatnom, elhallgatnom kellett volna, hanem híresztelnem úton-útfélen. Mégsem ismertettem, mégsem reklámoztam, nem ajánlottam. Most már bánom. Ki mivel bánik, avval kenődik, tartja a mondás, azaz hogy mindenki annak a munkának a nyomát viseli magán, amelyet végez.

S ekként én Dusza könyvével szöszmötölve akarva-akaratlan is csaknem zsénagyológus lettem. Könnyű volt magamba szívni vizsgálót és vizsgáltat, a monográfust és a költőt, mert mindkettejükhöz egyformán vonzódom – áttételesen, annak révén, amit alkottak, létrehoztak. A sajtóból ismertem meg Duszát is, Zs. Nagyot is – jó tollú, éleslátású, maró iróniájú írónak gondolom őket. Nem lehet véletlen, hogy a kritikus Dusza István éppen Zs. Nagy műveit választotta vizsgálódása tárgyául, sokban hasonlítanak egymásra. Egyik is, másik is társas életre, zsivajra, szoros kapcsolatokra vágyó, de mindig a maga útját járó, magát – az íráson kívül – semmi mellett el nem kötelező magányos farkas.

„Tudom, sokan akartak segíteni neki, de rajta csak önmaga és a benne lakozó Isten tudott volna és tudna” – írja monográfiájában az akkor éppen élet és halál között lebegő súlyos beteg költőről, akiért annyira aggódott, s aki, most már bizonyos, túlélte energikus monográfusát. De ugyanígy ugyanezt magáról is írhatta volna, mert emberként s íróként is megvolt benne az önkritika kegyes adottsága. „Kényszerűségek nyomása alatt jutottunk néhány ponton téves elméleti következtetésekre, mint mások is a Zs. Nagy-recepció során” – jegyzi meg a könyvben, miután sorra elveri a port azokon a kritikusokon, akikkel nem ért egyet.

Engem arra biztatott, hogy nyugodtan, bátran essek neki a szövegének, szerkesszem legjobb belátásom s tudásom szerint, ne kíméljem. S hosszan ecsetelte, miért nem sikeredett a kézirat végül is olyanra, amilyennek látni szerette volna. Szakszerűen megírt, a sokak által sokféleképp vizsgált irodalomtudományi területen újat mondani tudó, nagy lélegzetű tanulmányát szerényen olvasói vallomásnak nevezte, magát visszafogottan véleménymondónak. Nem kellett kompromisszumokba bocsátkoznunk, hasonló az ízlésünk. Furcsa ízlésed van – kaptam meg egyszer, amikor kijelentettem, hogy szeretem Dusza Pistát.

Volt egy fölöttébb rokonszenves tulajdonsága: nem kente-maszatolta el, nem burkolta – önmagát is kímélendő – kegyeletteljes homályba a véleményét, sosem mondta a silány szövegre, hogy elmenős, az átlagosra, hogy kiváló; így írt és így beszélt, nem válogatta meg szavait, s ha mégis, sosem tényleges vagy elképzelt olvasói és hallgatói szája íze szerint.

Elhozta a könyvét, miután elkészült, de nem dedikálta. Neked nem kell ajánlanom, kicsit olyan volna, mintha magamnak ajánlanám, mondta. Ajánlom magam.

(Nap Kiadó, 2000)

Dusza István: Utolsó felizzás

Ha a hír szerencsés esetben lehet is tiszta információ, valójában azonban leszoktatja az embereket a saját életükről folytatandó gondolkodásról. A hír nem megismerési feladat, a hír elfedi a világot, fölöslegessé teszi a gondolkodást, mert istenévé választja az ellenőrizhetetlenséget szülő távolságot. A hír nyomán elszemélytelenednek és megérthetetlenül messze kerülnek egymástól az emberek, a dolgok, a történések. Ilyetén már nem emberek születnek és halnak meg, nem hegyek omlanak folyókba, nem épületeket döntenek romba terroristák, nem a hercegnő beszél önmagáról, de még csak nem is vonatok ütköznek össze. Valamennyi hírcsatorna, tévéhíradó, rádióadás, sajtóiroda és napilap ugyanarról beszél, közben pedig nem az történt meg, amit közölnek. Valójában és igazából az történik a világban, amit minderről az emberek gondolnak.

(Fapihék, AB-Art Kiadó, 1999)