A komolyzenei pálya csúcsán

Az utóbbi időben tucatszámra készülnek a filmes zenészbiográfiák. A sztori ezekben a jól ismert vonalat követi: a főhős pályája szerény körülmények között indul, tehetségének és a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően innen kapaszkodik egyre feljebb. A Tár ezzel szemben a csúcson indít: főhősünk már mindent elért, amit szakmáján belül el lehet érni – az ő pályája innentől már nem felfelé, hanem lefelé ível. Todd Field rendezőt a lassú lefele csúszás folyamata érdekli: ezt mutatja be egyszerre grandiózus pompával, minimalista történetmesélési előadásmódot használva, semmitmondónak tűnő apróságokra fektetve a hangsúlyt, és egyszersmind hiperrealisztikusan, egyre sötétebbe hajló, a vége felé az őrülettel határos hangnemben.

Lydia Tár (Cate Blanchett) egy fiktív személy, sok azonban az áthallás a realitás és Lydia közege között, hiszen a film rengeteg utalást tesz a komolyzenei világra (ami a zenei világban nem jártas néző számára olykor a közérthetőség útjában áll). A film elején egy közönség előtt készült nagyszabású interjú keretén belül ismerkedünk meg Lydiával. Az interjút a New Yorker riportere, Adam Gopnik készíti, aki egyébként magát alakítja a filmben. A beszélgetés Gopnik laudációjával indul, amiből megtudhatjuk, hogy Lydia karmester és zeneszerző egyben – komolyzenei zsargonnal élve, maestro. Példaképe Amerika első nemzetközi hírnevű karmestere, a sztárklasszis Leonard Bernstein, aki az egyik legjobb amerikai zenekarnak tartott New York-i Filharmonikusokat vezette. Lydia tehát egy olyan pályán alkot kiválót, amelyen kevés nő tudott érvényesülni idáig – Bostonban, Clevelandben, New Yorkban tevékenykedett, jelenleg a Berlini Filharmónia rezidens karmestere. A Harvardon szerzett doktori címet, nyert már Emmyt, Oscart, Grammyt és Tonyt. Egyet kivéve Mahler összes szimfóniájáról készített már zenekari felvételt a vezetése alatt. Jelenleg bestsellernek ígérkező könyvét promotálja, és Mahler ötödik szimfóniájának zenekari kivitelezésére készül.

A sztori rendkívüli, hiszen a karmesteri pálya alapvetően maszkulin szerepkör, az pedig, hogy ilyen magaslatokat érjen el bárki a szakmáján belül, önmagában példátlan. A női karmester máig ritkaságszámba megy. Érdekesség, hogy az HBO 2018-as A karmester című produkciója pont az egyik első világhírű női karmester, a holland származású Antonia Brico életét tárta fel. A film arról szólt, hogy Antoniának hogyan kellett megküzdenie azért, hogy nőként komolyan vegyék az ambícióját – a Tár azonban ennél jóval messzebbre megy.

Field története üdítően eltér a női önmegvalósítás nehézségeiről szóló szokásos narratívától. Ezt a film az első jelentben világossá teszi számunkra: Gopnik kérdésére adott válaszából kiderül, hogy Lydia számára nem téma a nemi szerepkörök közti szakadék. Karaktere túllépett ezen a kérdésen: Lydia ambíciózus egyén, aki zenei perfekcionizmusba vetíti át roppant tehetségét, fellépése határozott és precíz, szinte maszkulin – egyébként leszbikus párkapcsolatban él. Pozíciójához mérten jókora hatalom van a kezében, amelyet olykor nemcsak öncélúan használ, hanem vissza is él vele.

A visszaélések mélységére csak fokozatosan derül fény. A film első harmadában látjuk azt a jelenetet, melyben Lydia fiatal zenészeket oktat karmesteri tevékenységre. Itt veti fel az egyik hallgató, hogy nem érdekli Bach zenéje, mivel nem fogadja el azt a domináns társadalmi pozíciót, melyet a zeneszerző fehér férfiként töltött be. Lydia ezzel szemben arra ösztönzi a hallgatókat, hogy a műre koncentráljanak, nem pedig a zeneszerző életére. Itt nyilván felmerülnek a kulturális érzékenység és az eltörléskultúra dilemmái, de a film kevésbé megoldani szeretné ezeket, mintsem Lydia zaklatásba hajló viselkedésmódjára helyezni a hagsúlyt. Lydia ezt követően személyes asszisztense kíséretében Berlinbe repül, párjával, Sharonnal (Nina Hoss) és kislányukkal, Petrwával (Mila Bogojevic) közös otthonukba, és hogy a Berlini Filharmóniával – melynek egyébként Sharon az első hegedűse – megkezdje Mahler ötödik szimfóniájának begyakorlását. A film egyre több apró utalást tesz arra, hogy sem Lydia személyes életében, sem professzionális karrierjében nem stimmelnek a dolgok. Francesca (Noémie Merlant), Lydia fiatal asszisztense, aki maga is zenei babérokra vágyik, csodálattal tekint a sztárkarmesterre, de ahogy az apró részletekből kibontakoznak Lydia cselekedeteinek és viselkedésének következményei, szemében egyre inkább harag tükröződik.

Field azonban szinte a film legvégéig bizonytalanságban tart minket: vajon Lydiával történik valami szörnyűség, vagy pedig ő tesz majd valami borzalmat? Annak ellenére, hogy a produkció két és fél óra hosszú, a rendező egy pillanatig sem untat, mesterien adagolja a feszültséget. Lydia személyében és Cate Blanchett alakításában egy roppant izgalmas, árnyalt női karaktert kapunk, aki eltér a megszokott női nar-ratíváktól. Mert az, hogy ritkán látunk a filmvásznon tehetséges, de manipulatív női karaktereket, nem azt jelenti, hogy nincsenek.