A költészet dimenziói – Tamkó Sirató Károly ismeretlen arca

Idén azonban két kötet is megjelent, amelyekből tájékozódhatnak az érdeklődők.

Petőcz András Dimenzionista művészet című összefoglaló munkája a szűkebb szakmának szól, az irányzat kitalálójának, Tamkó Sirató Károlynak frissen megjelent műve azonban a laikusok számára is érdekes olvasmány lehet. Ez utóbbi kötetet mutatta be a közelmúltban Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében a Magyar Írószövetség Avantgárd Szakosztálya, közelebbről a vajdasági származású író-képzőművész, Szombathy Bálint és az érsekújvári Juhász R. József.

Tamkó Sirató Károlyt eddig csupán egészen kivételes atmoszférájú gyermekversei kapcsán ismertük. Régi adósságot törlesztett az Artpool művészetkutató központ és a Magyar Műhely kiadó, amikor megjelentette az 1936-ban Párizsban napvilágot látott Dimenzionista Manifesztumot, illetve a hozzá tartozó bőséges forrásanyagot, amelyben Tamkó Sirató Károly új arcát mutatja nekünk. A dolog lényege, hogy a költő egy idő után szűknek érezte a lineális megnyilvánulást, és verseit kiterjesztette a térbe, a síkba. Azaz megszületett a síkköltészet, amely Kassák Lajos vizuális költeményeinél is tovább lépett: a síkversek a képversekkel ellentétben az olvasó általi összerakásra várnak, a gondolatok egymás fölött és alatt láthatóak a síkban, ahol nyilak vagy számok segítik a tájékozódást. A költőnek az ötletet a budapesti neonreklámok adták, amelyek részenként villannak fel, majd pedig az egész „üzenet” összerakhatóvá, összeolvashatóvá válik. Ehhez azonban az olvasó aktív közreműködésére van szükség. Ezek a Tamkó által „villanyverseknek” elkeresztelt alkotások annak idején természetesen vegyes visszhangra találtak, a kritikusok egy része idegenkedett az ötlettől, egyedül Illyés Gyula fogadta megértően. Ennek hatására költőnk elnémult, olyannyira, hogy 1930-tól 1960-ig egy sort sem írt, sőt első kötete (Papírember, 1928) megjelenése után menekülni volt kénytelen Magyarországról. Avantgárd versei miatt sajtóhadjárat indult ellene, felforgató tevékenység címén ügyészi vizsgálatot követelve. Párizsba érve azt tapasztalta, hogy művészi elképzelései szinte teljesen egybevágnak a kor legnagyobbjainak ösztönös elképzeléseivel, ezért hamarosan kiáltványban foglalta össze gondolatait. A dekonstrukció és újjáépítés határán mozgó műfajhoz elméleti síkon tért vissza, miután Párizsba költözött, és mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért a világban zajló legmodernebb művészeti mozgalmakról. Ezeket összegyűjtötte és feldolgozta, a tendenciákat, irányvonalakat tanulmányozva, és kinyíltak előtte a dimenziók. Az addigi tapasztalatai alapján megfogalmazott, új utakra csábító Dimenzionista Manifesztumot többek közt olyan művészek írták alá, mint Joan Miró, Vaszilij Kandinszkij, Moholy-Nagy László, Hans Arp vagy Marcel Duchamp.

A manifesztumban egyebek mellett a következőket olvashatjuk: „El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szembenálló abszolútumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-eüklidészi koncepció értelmében összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve, vagy tudatosan magunkévá téve: egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai. A dimenzionista tendencia kényszerítette, hogy:

I. az Irodalom kilépjen a vonalból és behatoljon a síkba: Kalligrammok, Tipogrammok, Planizmus, Villanyversek.

II. a Festészet kilépjen a síkból és behatoljon a térbe: Festészet a térben. Többanyagú kompozíciók. Konstruktivizmus. Térkonstrukciók. Szürrealista tárgyak.

III. a Szobrászat kilépjen a zárt, mozdulatlan formákból (vagyis az eüklidészi térben kialakult formákból), hogy meghódítsa a művészeti kifejezés számára a négydimenziós Minkovszki-féle teret. Mindenekelőtt az úgynevezett »telt szobrászat« felhasadt és bevezetve önmagába a belső terek elemeit, majd a mozgást, így fejlődik: Üreges szobrászat. Nyitott szobrászat. Mozgó szobrászat. Mozgás szobrászat.

IV. S ezután fog kialakulni még egy teljesen új művészet: a Kozmikus Művészet (A Szobrászat Vaporizálása). A négydimenziós, eddig abszolút művészet üres térnek a művészet által való meghódítása. E művészet alapja az anyag nem szilárd, hanem gáznemű állapotban. Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtárgyat, maga lesz központja és alanya a műalkotásnak, mely az emberre, mint öt érzékszervű alanyra összpontosított érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt kozmikus térben.”

Az idézetből világosan kitűnik, hogy Tamkó Sirató Károly jó pár kilométerrel megelőzte korát, és ott keresett megértő, hasonlóan gondolkodó, nyitott alkotótársakat, ahol akkortájt a legtöbb haladó művész élt.

A Magyar Intézetben megrendezett könyvbemutatón Juhász R. József költő és performer elmondta, a kötet anyagának sorsa jellemző az avantgárdtól ódzkodó magyar irodalomtörténetre: Tamkót a 60-as évek közepén kérték fel, hogy adja nyomdába az anyagot. Bár a válogatás elkészült, végül mégsem jelenhetett meg kötetben. A 80-as években ismét megpróbálták kiadni, megint egy banánhéjon csúszott el a dolog. Most azonban végre napvilágot látott a kötet, amelyben maga Tamkó emlékezik az új irodalmi műfaj születésének körülményeire, illetve az ő válogatásában olvasható, látható néhány jellegzetes példa a dimenzionizmusra. Szombathy Bálint még tovább ment a dicséretben: Kassák Lajosnál is haladóbb szellemű újítónak nevezte Tamkó Sirató Károlyt, aki e kötetnek köszönhetően talán végre elnyeri az őt megillető pozíciót a huszadik századi magyar irodalomban.