A kimondott szó hatalmas súlya

„Ha a szavadat adod valakinek, a legnagyobb szerződést kötöd vele. Gondold meg hát, mit mondasz, mielőtt megígérsz valamit” – magyarázza tízéves kislányának a becsületes közjegyző. A hatvanas évek vége felé járunk, óriási a nyomás rajta. Erőnek erejével be akarják léptetni a pártba. A férfi ellenáll, erkölcsi normáit nem engedi felülírni, higgadtan utasítja vissza a fenyegetéssel átitatott ajánlatot.

Václav Vojír megvesztegethetetlen ember. Elvei vannak. Értékrendje. Nála nincs megalkuvás. Őt nem lehet sarokba szorítani. Rajta lehetetlen fogást találni. Munkáját a legnagyobb odaadással, tisztességgel végzi. Szópárbajt legfeljebb domináns feleségével vív, aki makacsságával néha csendes őrületbe kergeti. Sógoráék harmonikus életet élnek. Azzal, hogy beléptek a pártba, megváltották a „nyugalmukat”. Őket már senki nem zaklatja. „Beléptünk, de lélekben nem vagyunk ott – állítják. – Különben pedig, kinek teszel jót azzal, hogy nem kötsz szerződést az ördöggel?” A gyerekeimnek, feleli Václav.

Súlyos horderejű erkölcsi dráma Beata Parkanová filmje, a Szó. Nevezhetjük politikai töltetű családi drámának is. 1968-as „csendes merényletnek” egy köztiszteletben álló, kisvárosi értelmiségivel szemben, aki jól jönne a pártnak, húzóembere lehetne egy hamis ideológiának. Lehetne, de nem lesz. Még akkor sem, ha tudja, az ellenállás megtorlással jár.

„Az én nagyapámat is többször próbálták meggyőzni, sőt meg is fenyegették nemegyszer, hogy ha nem lép be a pártba, bajba fogja sodorni magát – meséli a harminchét éves rendezőnő. – 1968 augusztusában, amikor Prága utcáin megjelentek a szovjet tankok, senki nem tudta, mi következik, hogy nem térnek-e vissza az ötvenes évek? A mérhetetlen társadalmi nyomás a nagyapám lelkét is összeroppantotta. Pszichiátriai intézetbe került. Akárcsak Václav, a filmben. De ugyanúgy, mint ő, felépült, visszatért az állásába, és megújult erővel védte ki a kommunisták sorozatos támadását.”

Nagyszülei történetében a családi vonal sem sikkadhatott el a háttérben, folytatja Beata Parkanová. A filmbeli férj mellett, aki a család első számú tartóoszlopa, megkerülhetetlen a feleség alakja, aki Kurázsi mamaként húzza a család szekerét.

„Élvezettel írtam a forgatókönyvet, mert a történet elejétől a végéig az elevenembe hatolt. Mindezt én nem a történelemkönyvekből, hanem a nagyszüleim elbeszéléséből ismertem. Mellettük nőttem fel, sokat meséltek arról a korról, az akkori érzelmeikről. Ezért sem akartam dokumentumjellegű történelmi filmet rendezni, hanem inkább intenzíven ábrázolni a rengeteg család életét feldúló politikai eseményeket, azok tükrében pedig a különböző emberi jellemeket. A film időkerete, a hatvannyolcas év akár egy lakmuszpapír egyértelműen kimutatta, ki milyen jellem volt. Ugyanerre a kérdésre ma nem tudnék pontos választ adni. Mi számít mostanság sorsszerű döntésnek az életünkben? Ezt még nem tudjuk felmérni. Lehet, hogy csak húsz év múlva fog kiderülni. Akkor majd tisztán fogjuk látni, hogy ezt vagy azt az idióta munkát kár volt elvállalnunk, jobban tettük volna, ha az arra fordított időt a szeretteinkkel töltjük.”

Csendes, zárkózott ember a filmbeli férj, nem terheli munkahelyi gondjaival a feleségét. Családi körben a gyerekei a legfontosabbak számára. Példás apa. Szerető férj, aki megadóan tűri felesége néha idegesítő megnyilvánulásait. Nemegyszer ugyan kiállhatatlan teremtésnek tűnik az asszony, valójában szíve-lelke van, el nem ereszti a férje kezét. A legnehezebb helyzetekben is ott áll mellette.

„Néha ugyanilyen elviselhetetlen volt a nagyanyám is. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én teljesen más vagyok. Egy rendezőnél szükségszerű is, hogy bizonyos szituációkban ne engedjen az elképzeléseiből. Négy testvére mellett a nagyanyám volt a legidősebb gyerek. A háború idején, amikor Jihlavában bezártak a cseh iskolák, tizenhárom évesen dolgozni ment, mert az apja, a cseh hazafi nem engedte meg neki, hogy elkezdje a német gimnáziumot. Beállt varrónőnek. A nagyapám értelmiségi volt, egy prágai család egy szem gyereke, ami meg is mutatkozott kettőjük kapcsolatában. De kitartottak egymás mellett. Együtt élték le az életüket. Épp az fűtötte a viszonyukat, hogy egészen más habitusúak voltak. Gyerekként nagyon sok időt töltöttem náluk. Később, amikor írni kezdtem, biztatott is gyakran a nagyanyám, hogy írjam meg a történetüket. Kérdeztem tőle, hogyan élte meg nagyapám ideg-összeroppanását. Azt mondta, akkor mindkettőjük előtt összedőlt a világ. Szótlanul, magukba roskadva ültek, és hallgatták a direkt alacsonyan szálló szovjet repülők félelmetes zaját. Mintha egy egészen más világra ébredtek volna. Féltek. Nem sejtették, mi vár rájuk.”

Martin Finger formálja meg a rendező nagyapját. Játékával a legjobb férfialakítás díját nyerte el Karlovy Varyban. Gabriela Mikulová a néha fúriának tűnő feleség szerepében ugyancsak árnyalt emberábrázolással jeleskedik. Karlovy Vary nemzetközi zsűrije a rendezést is díjazta. Beata Parkanová Kristályglóbusszal a kezében búcsúzott az idei fesztiváltól.

A szerző a Vasárnap munkatársa