A Kalligram, februárban

Márton László Rettentő jó emberének már a felütése is laktanyaszagú, ehhez jönnek a nyulak, vagyis a főiskolai hallgató sorkatonák: „A nyulak el voltak kényeztetve.” Kemenes Géfin László Fehérlófia című regénye a Kalligram hasábjain már ismert utakon kanyarog, ezúttal a 7. könyvből származik a részlet. A próza tartományában Zsupos Norbert Elszakadás című novellája olvasható még, Nyerges Gábor Ádám két kisprózája, valamint Veres István Kutyaütők című novellája.

A lírát Aczél Géza prózaversei vezetik be – bevezetődik a szinolíra mint műfaj-meghatározás is, a három rövid szekvencia az á betűvel kezdi (ábrándozik, ábrázat és ábrázol), s ezekkel a szavakkal: „keresgélve magamban a lírát szétdobálva lelkemben a múltat…” Aztán egy tekintélyes Csehy Zoltán-blokk nyolc verssel: lazán keresetlen és keresetlenül laza rusztikus-urbánus zsánerképek csattanóval. Líra tovább: Szálinger Balázs, Orcsik Roland és Farkas Zsolt (bizony, a kritikus Farkas Zsolt) egy-egy verse, valamint Győrei Zsoltnak egy fergeteges összeállítása: a Velemi Névtelen kéziratban fönnmaradt s most föllelt alkotásaiból négy vers és egy szonettkoszorú nyomtatásban most jelenik meg először…

A Bevezetés a szövegirodalomba című Dreff János-szöveg esszének tartatik, és annak is jó, egy beszélgetés hangfelvétele leiratának álcázza magát, annak is jó. (Aligha fordítva nem van: leirat, mely esszé álcában.) Jó olvasni, jó nézegetni a milliom kis ábrát, a képeket és a szövegkiemeléseket, ez utóbbiak a számítógépes szövegszerkesztés hőskorának nosztalgiáját ébresztik; sajnos, a legkisebb betűtípust nem tudom elolvasni, így azzal vigasztalom magam, hogy biztosan mások se (sajnos, bevallom, a legkisebbnél egy betűponttal nagyobbakat se).

Hátul (86–92. oldalak) igen finom képanyag: íróportrék (írók s alkotók portréi), fekete-fehérben (fekete alapon), Stekovics Gáspár képei, ezekhez Bojár Iván András írt kis eligazítót. A sorozat mint arcképcsarnok pedig megelőlegezi az utána következőt (a folyóiratzáró szöveget); ez Kukorelly Endre Ez így című esszéje. Esszének írják ezt is, én költői irodalomtörténetnek olvasom, láthatóan névsorolvasásnak álcázott olvasónapló, 666 név (nem megszámoltam, a szöveg számol el és le ennyivel); nem mindig műközpontú, gyakran névközpontú és néha csak az irodalmi életnek nevezett se irodalom, se élet (Csurka István és a rántotta, a rendelés és a falás: mire ez a Kalligram februári számában megjelent, már túl vagyunk ezen az emléken – olvastuk az ÉS-ben). Jó szöveg, rafinált, és okosan gazdálkodik az ördögi számmal. (Némely sorát nem értem, vagy értem, de nem tudok vele egyetérteni: hogy H. Nagy Péter például nem olvas újra, vagy hogy a mellérendelő kötőszó épp Mizser Attila és Gazdag József közt leli helyét.)

Nagyon jó szám, ötletes, üde, bárhol fölüthető, és nehéz letenni.
Boross Ambrus