A Horizont egy amerikai eposz lehetett volna

Costner ugyanis az utóbbi években a Yellowstone sorozattal visszatérve új színt hozott a western, azon belül is a neowestern zsánerbe. A Dutton család történetét is, az első sorozatból kinőve, hamarosan egy négy szériából álló epikus mű dolgozza majd fel. Ezzel Costner önmagában is biztosította helyét a western nagyjainak képzeletbeli dicsőségcsarnokában. De mintha mindez nem lenne elég a színésznek. Az interjúk szerint részben a Yellowstone sikere ösztönözte arra, hogy mozivászonra vigye a már több évtizede csiszolgatott, foltozgatott álmát, a Horizontot.

A bökkenő pedig valahol itt lehet. Olyan régóta íródik a forgatókönyv, olyan sok hatás érte Costnert is az évtizedek alatt, hogy mára egyfajta patina nőtt a műre és el is veszhetett alatta.

A Horizont: Egy amerikai eposz idén került mozikba, és a nyilvános vetítésekig komoly figyelem övezte. A Farkasokkal táncoló, a Wyatt Earp, a Fegyvertársak mind-mind érezhetően hatással voltak a mű fejlesztésére, utólag visszatekintve viszont lehet, hogy pont ezeken csúszott meg az amúgy is ingatag, mostanra monstre művé terebélyesedő anyag. A Kevin Costner színészi karrierjének egyik csúcsát jelentő Farkasokkal táncoló annak idején maga is az epikus westernalkotások kicsiny klubjának elismert tagja lett. A történet kerek volt, viszonylag egyenes vonalvezetésű, mély mondanivalóval, kiváló színészi alakításokkal, fantasztikus felvételekkel.

Ezzel szemben a Horizontban megtalálható minden olyan elem, ami az elmúlt száz év westernfilmjeiben és -sorozataiban felbukkant és meghatározzák a zsánert: magányos hős, erős (menekülő) női karakter, egy összetartó, de valami gonoszságban elmerülő család, visszataszító, de gondolkodó antagonista, indiánok és telepesek, katonák, na meg a végtelen préri.

A klisék vég nélküli felsorolását maga a rendező kezdi el pörgetni az első percekben, és igazából nem is fejezi be a zárójelenettel sem. Ami talán mégis a legzavaróbb, az az ezer szálra szétbontott cselekmény, ami olyan, mint a juhsajt, csak nyúlik és szálazódik. Az események valamiféle fura kuszaságban ugrálnak egyik szereplőről a másikra, miközben a néző nem igazán képes követni, hogy akkor tulajdonképpen most ki is a főszereplő, ki a fontos karakter.

Az események fura, de dinamikus váltogatása viszont így kissé nehézkessé teszi az „élményt”. A három-órás játékidőbe pedig nem igazán fér bele, hogy a néző választ is kapjon a benne felmerülő kérdésekre. Miért és mi elől „bújt el” Costner karaktere, hogy aztán váratlanul egy családi viszályba bonyolódjon? Mitől olyan mágikus az a hely, ahol a telepesek elkezdték felépíteni városukat, melyet aztán elpusztít egy kissé erőltetett tragédia, amivel egy erős, de kissé logikátlan indiánkaraktert kapunk, aki a történések egy pontján eltűnik, és még sorolhatnám.

Istenigazából felesleges elemeire szedni a filmet, mert azok olyan gyengén kapcsolódnak egymáshoz, hogy talán jobb is lett volna egy minisorozatba összerendezni őket, mintsem egy négyszer háromórás (!) eposzba, amihez nem hiszem, hogy a Marvel mozikra szoktatott nézőközönségnek van türelme. Mindezt úgy, hogy miközben a második rész már az első munkálatai során szinte befejeződött, a mozikban tapasztalt siralmas nézettség miatt lehet, hogy az utolsó két rész el sem készül.

Mindent egybevetve a Horizont megérdemelt volna egy jobb rendezést, mert így félő, hogy ez lesz majd minden idők egyik legdrágább be nem fejezett műve.