Kevin Costner kopoltyúja

A történet középpontjában ugyanis egy olyan hős jelenik meg (Kevin Costner alakítja), akinek tulajdonságaiból arra lehet következtetni, hogy az emberi faj képes alkalmazkodni a vízi környezet kihívásaihoz. A film – science-fictionként – ezt a szituációt természetesen a jövőbe helyezi, a továbbiakban azonban a múltról lesz szó. Egészen pontosan az úgynevezett vízimajom-elméletről.

A hipotézis lényege, hogy a Homo sapiens a korábbi emberelődöktől egy olyan közbülső fajon keresztül származik, amely vízi életmódot folytatott. Ez első hallásra meglehetősen abszurdnak tűnik, ám a teóriát rengeteg fejlemény (s jó néhány neves tudós) támogatja. A kiindulópont geológiai, miszerint a mai Etiópia területe kb. hétmillió évvel ezelőtt elvizesedett, s őseink egy csoportját az áradás – huzamosabb időre – elzárta a többi főemlőstől. Ennek következtében ez a populáció megindulhatott a tengerbe való visszatérés evolúciós útján, ahogyan ezt korábban a bálnák, a delfinek vagy a fókák tették (sikeresen). Aztán a folyamat – újabb geológiai változások miatt – megtorpant, viszont egy sereg olyan tulajdonság kialakulásához vezetett, mely ma is megfigyelhető.

Az elmélet szerint ennek a néhány millió éves periódusnak köszönhető például a két lábon járás, a szőrtelenség, a merülési reflex, az izzadásra való képesség és számos egyéb anatómiai jelleg is (a részletek itt most nem érdekesek). Sőt, még olyan talány megválaszolására is képes, hogy miért sósak a könnyeink: azért, mert a tengeri emlősökhöz hasonlóan a sírás hozzájárul a sókiválasztáshoz (míg a majmok nem szoktak sírni). A példák természetesen folytathatók; egészen addig, hogy ennek a teóriának az elterjedése nyomán nyílhattak meg világszerte a babaúsztatók (még ha ez nem is érv annak igaza mellett).

Van azonban a vízimajom-elméletnek egy bökkenője, mégpedig az, hogy a kifejtése nem szakembertől származik. Az ötletet ugyan Alister Hardy tengerbiológus vetette fel (1960-ban), de fő képviselője Elaine Morgan, aki amatőr természetkutató és publicista. Az elmélet elleni egyik legtöbbet hangoztatott érv még ma is az, hogy a kidolgozása nem szakember munkája, még ha Morgan 1990-es könyvében (Az evolúció sebhelyei) igen ügyesen érvel is állításai védelmében. Ugyanakkor – mivel ez az „ellenhadjárat” inkább a tudomány belügyeire vet nem túl jó fényt – sokan szimpatizálnak a hölgy észrevételeivel. Daniel C. Dennett például így fogalmaz: „Az elmúlt néhány év során, amikor jeles biológusok, evolúciókutatók, paleoantropológusok és más szakértők társaságában találtam magamat, gyakran megkértem őket, hogy mondják már meg nekem, kérem, pontosan mi a baj Elaine Morgan vízimajom-elméletével. Egyetlen említésre méltó választ sem hallottam, kivéve azokat, akik felcsillanó szemmel bevallották, hogy maguk is gyakran eltűnődtek ugyanezen. Úgy tűnik, semmi eredendően lehetetlen nincs az ötletben; végül is más emlősök is beugrottak a vízbe. Miért ne indulhattak volna vissza őseink az óceánba, hogy aztán onnan is visszavonuljanak, a történetről tanúskodó néhány beszédes sebhelyet viselve?” (Darwin veszélyes ideája)

Dennett aztán persze még fejtegeti, hogy a vízimajom-elmélet ellen felhozott „történetek” ugyanolyan spekulatívak, mint emez, csak előkelőbb helyen említik őket a tankönyvekben. A dolog iróniája, hogy a „cáfolatok” sincsenek jobban megerősítve. Egyébiránt Morgan elméletének magyar pártolója is akad (rajtam kívül), mégpedig Csányi Vilmos, aki több könyvében is népszerűsítette a szóban forgó teóriát. Ezek egyikéből idézek. „A tudósok nagyon konzervatív természetű népek (…), így az idősebb paleontológus, antropológus generáció kitart a szavanna-elmélet mellett, noha egyre többen látják, hogy annak is számos hibája van, és a vízimajom-elmélet éppen a kritikus kérdéseket oldaná meg. Mindenesetre a teória már fel-feltűnik normális tankönyvekben, mint a lehetséges elméletek egyike. Ha sikerülne valamilyen megfogható újabb bizonyítékkal, lelettel alátámasztani, könnyen felválthatná a szavanna-hipotézist.” (Az emberi viselkedés)

Így legyen… Valóban elgondolkodtató szituáció, s egyben tudománytörténeti csemege is. Ha ezek után valakiben fölmerülne, hogy még nem látott vízimajmot, akkor nézze meg a Waterworld című filmet, s gondolatban vegye ki belőle Kevin Costner kopoltyúját. Az eredmény egy jövőbeli vízimajom lesz, hiszen a sci-fisok esetben éppen arra jó, hogy emlékezetünkbe idézzen olyan tudományos hipotéziseket, melyek helytállósága nem zárható ki megnyugtató módon. A briliáns vízimajom-elmélet feltétlenül ezek közé tartozik. (H. Nagy Péter)