A Himnusz és a Has

A kilencvenes években a Márai Alapítványnál több olyan könyvet adtunk ki, melyekben arról írtunk, hogy a kisebbségben élő magyarok identitástudata bizonyos elemeiben különbözik a magyarországi nemzeti identitástól. És hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a Kárpát-medence különböző országaiban élő magyar kisebbségek nemzeti identitása egymástól is különbözik. (A szlovákiai magyaroknál szlovák, az erdélyieknél román elemek lelhetők fel.) Ami Magyarországon elégséges az identitás megtartásához, az kisebbségi közegben nem biztos, hogy elegendő. Az is igaz, hogy a mai fiatalok már csak mosolyognak az olyan kifejezéseken, mint pl. „Leborulok a nemzet nagysága előtt” (Kossuth) vagy „A haza minden előtt” (Kölcsey), mert számukra a siker, a jólét, a biztonság fontosabb, mint a „klaszszikusan” megfogalmazott nemzeti identitás. Ez nem azt jelenti hogy számukra már nem fontos a nemzeti identitás, hanem azt, hogy a 21. század emberénél a nemzeti érzés csak az előbb felsorolt kritériumok teljesülése után, vagy e feltételekhez szorosan kapcsolódva érvényesül. De pontosan meghatározni a ma emberének identitásszerkezetét csakis komplex, tudományos módszerrel lehet.

Ezért hajtogattam 1998 után, hogy a kormányon levő MKP teremtse meg két független, kisebbségi kutatóintézet hosszú távú működésének lehetőségét. Egy pedagógiai kutatóintézetre gondoltam, mert ha valódi tartalommal akarjuk megtölteni a kisebbségi iskolarendszer tananyagát, akkor kell egy intézet is, amely kidolgozza ezt. És ha meg akarjuk állítani az 1989 után beindult lemorzsolódási folyamatot, akkor elsősorban azt kell tudni, hogy melyek azok az összetevők, melyek beindították az asszimilációs spirálist és hogyan lehet őket hatékonyan kiszűrni. Ezt a hosszú távú és összetett folyamatot csakis egy független, ámde állami pénzekkel is rendszeresen támogatott kutatóintézet tudná ellátni, mely úgy működne, mint egy afféle kisebbségi tudományos akadémia. Az MKP a nyolc év kormányzása alatt nem hozott létre egy ilyen központot sem. Most abban bízom, hogy a Híd politikusai tanulnak a múlt hibáiból és lépnek egyet.

* * *

Fentebb lekezelő módon írtam a 19. századi szófordulatokról. Igazságtalan voltam, hiszen a régi nagyok sok olyan dolgot megfogalmaztak, melyek üzenete máig aktuális. Mit is akarok ezzel mondani?

Ha a kisebbségek identitásáról, értékrendjéről beszélünk, alapjában két egymástól eltérő álláspont fogalmazódik meg. Az egyik a nemzetet kizárólag a spiritualitás szempontjai szerint közelíti meg és értékeli, a másik a gazdasági előnyök oldaláról nyúl a kérdéshez. Konkrétan: a választási kampány során az MKP csakis a spirituális tartalmat hangsúlyozta, míg a Híd többnyire a gazdasági eredményekre és a modernizációra épített.

És itt köszönnek vissza a régi idők. Kölcsey híres gondolatát, a „haza és haladást” Kossuth és Széchenyi is a zászlajára tűzte. Szabó Dezső meg már jó nyolcvan évvel ezelőtt kimondta, hogy „üres hassal nem lehet himnuszt énekelni”. Politikusaink mégsem akarják szinkronba hozni a két kifejezést. Vagy a himnuszt, vagy a hasat ismételgetik attól függően, melyik politikai formációt preferálják. Egy kisebbségi kutatóintézet bizonyára a fent idézett „régi nagyoknak” adna igazat. És azt is megállapíthatná, hogy hány rész Has és hány rész Himnusz kell, hogy aztán az elégedett emberek szájából ércesen szóljon az a Himnusz!

* * *

Ismerőseim azon siránkoznak, hogy a Híd képtelen lesz ellátni kisebbségvédő feladatát, mert „Bugárék nem tudnak harcolni”. A következő négy évben csak annyi jut nekünk, amennyit a szlovákok odavetnek, vagy amit sikerül „kikunyerálni” tőlük, mondják.

Elgondolkoztam ezen. Az anyanyelv mint a nemzeti karakter lakmuszpapírja? Így bizony. Mert a nyelvi fordulatok jól visszatükrözik egy adott nép jellegzetes tulajdonságait, értékrendjét. Eszerint aki egy bonyolult tárgyalás után ér el valamit, az szégyellje magát? Csak alkudozva tudott eredményeket, engedményeket elérni? Egy férfias sebhely sincs az arcán? Pfuj!

Apropó, engedmények. Nos, arról se feledkezzünk meg, hogy a Híd sokszor tényleg csak engedményekért fog tárgyalni. Vagyis azért, hogy visszaálljon a régi status quo! Ugyanis néhány elvesztett csata eredményét kell majd utólagosan korrigálni.

Ugye emlékszünk még arra, hogy két évvel ezelőtt, ellenzéki szerepkörből, vagyis politikai értelemben esélytelen helyzetből milyen karakánul belevágtuk a szlovákság képébe a beneši dekrétumok tarthatatlanságát? Alapjában igazunk is volt, hiszen Beneš dekrétumai valóban tarthatatlanok, de ha tényleg ki akarjuk iktatni őket a szlovák jogrendből, akkor megfelelő helyzetet kell találnunk erre. Ha viszont csak harcolni akarunk és azt bizonyítani, hogy „ezekkel” úgysem lehet elérni semmit, akkor tökéletesen választottuk meg az időt és helyzetet. És „ők” erre le is csaptak. Hoztak egy olyan törvényt, amelyik tulajdonképpen megfelelt nekünk, mert újra csak azt bizonyította, hogy „ezekkel” kulturáltan nem lehet tárgyalni, ergo csakis a harc maradt.

Vitam et sanguinem, kiáltották a nemesek Mária Teréziának, jelezve, hogy egy igazi magyar úr a vérét is odaadja az uralkodójáért és a hazájáért. (Pénzt már nem ad ilyen szívesen a hazának.) A mi hőseink mindig jól odavágtak valakinek, lásd a fekete sereg, Zrínyi, Dobó István, a kurucok, a negyvennyolcasok, az ötvenhatosok példáját. Volt, aki túlélte az „odavágást”, volt, aki nem. Sajnos az utóbbiak voltak többségben.

Mi még a szocializmus időszakában is harcoltunk. Egyszer a munka frontján, máskor meg a béketábor színeiben. Igen, harcoltunk a világbékéért!!! Görgey persze áruló volt, Széchenyi István, Deák Ferenc, Andrássy Gyula pedig felejthető epizodisták a magyar történelemben. Az igazi nagyok elestek a forradalmakban, vagy emigrációban végezték.

A magyar ember nem megalkuvó, ergo nem alkuszik! Persze a piacon, az isztambuli bazárban, a vécés néninél hajlandó pár fillérért jó félórát vitatkozni, de ha „komolyra” fordul a dolog, akkor nem mérlegel. Vesszen a férgese, mondja. Aztán ő marad ott a csatatéren.

* * *

A harcos kedvű emberek egyre hangosabban csattogtatják a fogukat. Az internetes újságok tele vannak a kib... áruló, mocskos görény vagy gyalázatos hóhér címkékkel. Én meg azt kérdezem magamtól, hol vannak ezek az emberkék, amikor apró-cseprő dolgaink kerülnek terítékre? Miért hallgatnak, amikor a mi magyarjaink csaknem harmada szlovák iskolába íratja gyermekét. Vagy amikor egy magyar elkezd vállalkozni, de az üzlete fölé „elfelejt” magyar feliratot bigygyeszteni és termékeit kizárólag szlovák nyelven hirdeti, és alkalmazottai sem beszélnek magyarul.

És miért nem szólnak Ladislav, Jozef, Helena nevű ismerőseiknek, hogy már jó pár éve magyarul is használhatják a nevüket? És a „jobbító” szándékú magyarországi média miért nem pellengérezi ki ezeket a jelenségeket is? Ha a harcos kedvű barátaink harcolni akarnak, ám tegyék, de akkor csinálják európai módon, vagyis a civil kurázsi eszközeivel. Nyugaton is jobban odafigyelnének egy jól szervezett civil megmozdulásra, mint két brüsszeli sajtóértekezletre.

A múltkor nagy értékben vásároltam élelmiszert az egyik ismert üzletlánc dunaszerdahelyi üzletében. Mikor a fizetésnél táskát kértem, a „kasszás” hölgy azt felelte, hogy tašky nemáme. Még egyszer megismételtem a kérést, és újra az volt a válasz, hogy „tašky nemáme”. Erre visszatettem a zsebembe a pénzt és otthagytam őt. És azóta ebbe az üzletbe be sem tettem a lábam. Azóta máshol veszem meg a sört, az ásványvizet, a sajtot és a kenyeret. Nos, ha egy ember tesz ilyet, arra legyintenek. Ha tízen csinálják ugyanezt, akkor már összenéznek. Ha ötezer ember kezd el a civil kurázsi törvényei szerint viselkedni, akkor megváltozik valami.

Ne hivatkozzunk állandóan a szlovákok álnokságára és a törvények hiányosságaira. Először söpörjünk a saját portánk előtt. Embernek, magyarnak maradni nem törvény adta jog. Tenni kell érte. A gyávákat pedig nem védeni, hanem bátorítani kell! Ahogy ezt már Jézus is megmondta.

* * *

Chmel és a többi díszszlovák fogja kiharcolni a jogainkat?, kérdezi az egyik magyarországi lap. Szlovákiai magyar forrásokra hivatkozva azt írja, hogy az olyan emberek, mint Rudolf Chmel, semmit sem érthetnek meg a mi ügyünkből. (Egyébként a „mi ügyünk” olaszul úgy hangzik, hogy cosa nostra.)

Igen, a Híd ezekkel a „díszszlovákokkal” megsértett egy alapvető szabályt. Fütyült a vérségi kapcsolatotokra. Pedig már a régiek is megírták, hogy magyar popiba csakis magyar kúpot szabad behelyezni!

Tanulságok:

1. Jó szlovák továbbra sem létezik. Tehát nem változott az alapszabály, mely szerint a mi ügyünkért kizárólag csak mi harcolhatunk. (Vajon mit szólna ehhez Bem apó, Damjanich, és a többi aradi vértanú?)

2. Mi magyarok olyan bonyolult nép vagyunk, hogy még a Jóisten sem ért meg bennünket. Ezért kell ápolni azt az elméletet, mely szerint Jézus magyar eredetű volt. Így legalább van egy szószólónk a mennyek országában.

* * *

Azt kérdezik, hogy miért viccelődöm ilyen komoly dolgokon? Azért, mert jómagam is feszült vagyok. Ugyanis egy percig sem gondoltam azt, hogy most már itt van a magyar Kánaán. Nem gondolom, hogy Dzurinda, a külügyminiszter toleránsabb lesz velünk szemben, mint Dzurinda, a miniszterelnök volt. És a kereszténydemokrata honatyák sem miránk, magyarokra fogják kérni Isten első áldását. Miként abban sem vagyok biztos, hogy a szabadságról és szolidaritásról elnevezett párt elsősorban velünk szemben lesz majd szolidáris. Mégis velük kell leülni és tárgyalni, mert nincs más lehetőség.

N.B. Akkor sem lenne más lehetőség, ha az MKP bejutott volna a parlamentbe! Ők is csak „ezekkel” tárgyalhattak volna. Esetleg Ficóval. És ha jól számolok, még Slotára is szükség lett volna.

Tehát nincs más lehetőség, mint tárgyalni, és hinni abban, hogy ha Dzurinda, Hrušovský és a többiek nem változnak alapjában, akkor Ondrej Dostál is megmarad annak a becsületes, konok embernek, aki volt. És túl a hatvanon már Peter Zajac, Fero Šebej és Osuský sem változik meg. És az is valószínűsíthető, hogy amiképp mi, magyarok is jobban hiszünk egy magyar embernek, úgy a szlovákok is jobban felkapják a fejüket, ha egy szlovák ember mondja el nekik a tényeket.

Hogy kevesen vannak az ilyen szlovákok? Igaz. De három évvel ezelőtt egy pesti konferencián az MKP egyik vezetője azzal vágott vissza a szlovák–magyar együttműködésről szóló beszédemre, hogy Szlovákiában összesen nyolc (!) olyan ember van, aki hajlandó támogatni a magyarokat, de ők nem politikusok. Tavaly egy másik MKP-s vezető már azt mondta: Jó, jó, talán akad pár tucat szlovák értelmiségi, aki támogat bennünket (Malina Hedvig-ügy, történelemkönyv-affér), de ezeknek nincs hatásuk a szlovák társadalomra. És ezek után 2010-ben a szlovák választópolgárok mintegy 2%-a támogatott egy olyan pártot, mely a szlovák–magyar együttműködést tűzte a zászlajára. Akkor talán mégsem reménytelen a helyzet?

* * *

Nem vagyok tagja a Most-Híd pártnak. Ez az írás nem az ő érdekükben íródott, hanem egy olyan filozófia és értékrend védelmében, melyet vállalok, és ezeket az értékeket a jelenlegi szlovák parlamentben mégiscsak ők képviselik a legmarkánsabban.

Hunčík Péter